Az állatok beszélni is tudnak, persze a maguk módja szerint, csakhogy mi nem értjük a beszédüket. Már a XVIII. században Dupont de Nemours azt állitotta a macskáról, hogy beszéde gazdagabb a kutyáénál, mert azonkivül, hogy ennek minden magánhangzója megvan a nyelvében, a macska még az m, n, g, h, v és f mássalhangzókat is használja.

Az emberi beszéld utánzására pedig nemcsak egyedül a papagályok alkalmasak. Ascanius biboros papagálya hiba nélkül elhadarta a hitvallás tizenkét tantételét, akárcsak valami jó papnövendék, de egy berlini hölgynek, Gräberné asszonynak, olyan kanár madara volt, mely szavahihető tudósok állitása szerint tisztán és érthetően tudta tagolni urnője után ezeket a szavakat: „Mit énekelsz kis madárkám?

Rajta, énekelj, dalolj, kis madár!” Egy német vargának a seregélye nagyon haragudhatott Bismarckra és a nőkre, mert kifogyhatatlan volt a cifrábbnál-cifrább káromkodásban, melyeket a fejükre szórt. Leibnitz, a hires bölcsész kutyája harminc szót tudott kiejteni tisztán, érthetően tagolva; csak az m, n és h mássalhangzók kiejtése esett kissé nehezére. Habeneck, aki a párisi opera igazgatója is volt, büszke volt a kutyájára, mely a la hang oktávját csalhatatlan biztonsággal intonálta s Mozartból a legnagyobb könnyedséggel dalolt egy passzust.

Érdekes Tissot, a hires francia iró kutyájának az esete. Ez a kutya Heidelbergből származott Franciaországba és örökös hadilábon élt a szakácsnővel, mert ez mindenáron arra akarta kényszeriteni a kutyát, hogy a francia parancsszóra engedelmeskedjék, míg a kutya csakis a német szóra hajlott. Sokáig dult köztük a harc változó szerencsével, míg végre is a kutya került ki győztesnek a háboruból, mert a szakácsnő a kutya kedvéért megtanult németül.

Valami Howard nevü, hatesztendős fiu, valósággal bámulatba ejtette az amerikaiakat azzal a képességével, hogy az állatok beszédét tökéletesen megértette. Egy este atyja, a napi munkában kifáradva, leheverészett a puha fübe, amikor a kis Howard lihegve fut felé.
- Papa, - mond a gyermek – éppen most panaszkodott nékem az öszvérünk, hogy munka közben ma megsértette a térdét.
- Ne hidd azt, fiam, - vigasztalja fiát az apa – hazudik az az öszvér; egyszerüen lusta és nem akar holnap dologra menni.
- Pedig azt mondta, - erősködik a fiu – hogy holnap aligha tud majd munkába állni, mert a lába annyira fáj, mihelyt a földre lép, hogy képtelen járni.

De az apa hajthatatlan maradt és másnap munkába hajtá az állatot. De mindjárt az első fordulók után, az öszvér lába dél felé annyira megdagadt, hogy a gazda kénytelen volt az öszvért visszavezetni az istállóba és néhány hétig pihentetni. A gazda el sem tudta gondolni a baj okát, mert hiszen reggel, a hámba fogás előtt alaposan megvizsgálta az állat lábát, de azon sem sérülést, sem daganatot nem észlelt. A kis Howard már öt éves korában birtokában volt eme képességének. A földmivesnép csak hozzá folyamodott, valahányszor beteg volt a jószág. A kis fiu leült a beteg állat mellé, kezét annak homlokára tette és megmondta, mi a baja az állatnak. Az orvosok sem tudták megfejteni e rejtélyt.