A XVIII. század végén, mikor a prémek divatja ismét föllendült, a madridi királyi palota egyik udvari bálján ragyogó, prémes kosztümben jelent meg az egyik spanyol grand felesége. A sötéttel pettyezett, világos hamuszürke gerezna csillogott, mint az ezüst, s a főuri hölgyek – sőt maga a királyné is – irigykedve, kiváncsian nézték a gyönyörü kosztümöt, amelynek bársonyos fénye mellett még a hermelin is sápadtan, szinte szegényesen festett. Természetes, hogy a hölgyek nyomban megostromolták barátnéjukat, hogy hol vette a csodaszép prémet.
- Az uram hozta Dél-Amerikából, - volt a felelet. – A neve chinchilla.

Eddig ugyszólván csak a tudósok ismerték a chinchillát (ejtsd: csincsilla), mely a rágcsálók nagy rendjébe tartozik és külső megjelenése szerint az egerek és nyulak közt álló alak. Régebben „hosszu és bozontos farku házinyulak”-nak is mondták a kicsiny faj képviselőit, noha koponyájuk és fogazatuk alkotása szerint élesen különböznek a nyulaktól. Közelebb állanak a patkányokhoz és a tudomány a „nyulszáju rágcsálók családjába” sorolja őket.

A család minden faja Dél-Amerikában él, s az állatok rendesen nagy magasságban, a kopár hegységek sziklás tájain, a hóhatár közelében tartózkodnak; csak egy faj fordul elő a síkságon is. Tanyájukat üregekben vagy magukásta lyukakban és folyosókban ütik föl; a világosságot nem kedvelik, többnyire csak alkonyatkor vagy éjszaka bujnak elő. Mindnyája társasan él; némelyek családosan laknak ugyanabban az üregben. Gyors, eleven, fürge és óvatos állatok, a fogságban tiszták és szelidek; rendes eledelük a gyökér és zuzmó, a hagyma és fakéreg, de a gyümölcsöt is megeszik.

Dél-Amerika lakói már ősidők óta vadásszák a chinchillát, melynek finom, selymes szőréből már az inkák (rézbőrü uralkodók) idejében posztót és más, nagyon keresett szöveteket készitettek. Igy ismerték meg a spanyolok Dél-Amerika első meghóditói, de ők csak az állat prémjét hozták át Európába. Az indiánok, kivált mióta a pompás prém divatos lett Európában, serényen vadásszák, ugy hogy az értékes zsákmány rohamosan fogy. A vadászok erős lószőrből készült hurkokat vagy csapóvasakat állítanak föl a chinchilla tanyájának lyuka előtt, s aztán lesbeállnak.

A kis állatok, mikor megéheznek, előbujnak a lyukból és foglyul esnek. Az indián kiszabaditja őket, megint fölállítja a hurkot és csapóvasat és ujra elbujik….Igy ismétlődik ez jóformán addig, mig az egész chinchilla-telep hurokra kerül, mert az éhség és szomjuság még a legóvatosabb állatot is kihajtja üregéből. Lőni nem igen szokták a chinchillát, mert még a sulyosan sebesült állat is visszamenekül üregébe, s akkor elveszett;továbbá a vér annyira beszennyezi a drága prémet, hogy ez értékét és szépségét veszti.

Rézkarcszerü képünkön a gyapjas chinchillát mutatjuk be, mely Peru és Bolivia északi részén honos. A tudomány 1782 óta ismeri a kis állatot, melynek hossza legfölebb 35-40 cm. És ebből is egy harmadrész a farkára esik. Molina spanyol tudós irta le először pontosan és már ő mondta róla, hogy „a gyapja oly finom, mint a pókfonál és oly hosszu (2-3 cm), hogy fonni lehet.” A későbbi tudósok megfigyelései megegyeznek Molina följegyzéseivel és ezeknek az alapján ma már teljesen ismerjük ennek a kedves, szelid és értékes állatnak a természetrajzát.

A „Hölgyek öröme”, - ahogy a spanyol prémvadászok a chinchillát elnevezték, - oly szelid, hogy ha megfogják, nem harap, sőt menekülni se igyekszik.