Ezt leszámítva a módszer, amellyel Voinovich élt, példás és követésreméltó. Elsősorban szerénységével: sohasem lép Madách és az olvasó közé, őt magát akarja szemeink elé állítani, műveiből, élete folyásából, lelki és műveltségbeli fejlődéséből, korából és környezetéről felfejteni s még az árnyékát is távol tartja magától annak a kísértésnek, amely éppen Madáchnál könnyen elfogja az írót, hogy a saját filozófiai elméleteiből vagy bárhonnan kívülről magyarázzon bele valamit. Madáchnak nem minden fejtegetője tudott ennek a kísértésnek ellenállni. Voinovich nyugodt, mértéktartó, diszkrétül halk hangú és rendkívül gondos előadásában mindig csak Madáchot és művét látjuk, az életrajzíró a költőt akarja ragyogtatni, nem önmagát.

Diszkréciója mindenben megmutatkozik. Óvatos szeretettel nyúl a költő alakjához, nem titkolja el életének sebeit, de gyengéden, vigyázva mutat rájuk, nem híreszteli ki őket rikító módon. Ahogy például Madách házassági tragédiáját elmondja, az példája lehetne egy kínos és kényes kérdés úri és tapintatos elintézésének.

Nem rejt el semmi elmondanivalót, semmit, ami a dolgok megértéséhez szükséges, de szavait oly gondosan válogatja meg, oly emberi megértést és gyöngédséget árul el, hogy nem sértené talán még azokat sem - ha élnének - akik a keserű házassági történet szereplői voltak. Annál jobban esik ez, mert láttuk ennek az ügynek egészen másféle tárgyalását is. A kép, melyet Voinovich ily módon ad, idealizált, de ez nem a fényképek hazug idealizálása, amely folyton érezteti az émelygős retouchet, hanem a régi nagy portrait-mesterek idealizálása, amely a minden durvaságtól visszariadó gyöngédségből táplálkozik.

Nem tagadom a realisztikus, mindent leplezés nélkül feltáró históriai és biográfiai módszer jogosultságát, mert sok dokumentumát adja megismerésünk elé az emberi léleknek és pedig az emberiség széles körét magukban foglaló típusokon, amilyenekül a nevezetes emberek tekintendők, de a kíméletet, óvatosságot, a szándékosan rikító színezés kerülését az életrajzíró lelki emelkedettsége próbájának tartjuk.

Legkiválóbb részei Voinovich könyvének azok a fejtegetései, amelyekben organikus kapcsolatot igyekszik felmutatni Madách egyénisége, különböző más művei és az Ember tragédiája közt. Ahogy például sorra kimutatja Madách korábbi lírai verseiből a nagy drámai költemény koncepciójának és egyes gondolatainak csíráit, ez olyan példája a mikrotomikusan finom és mélyreható irodalom-psychologiai analízisnek, amelyet figyelemmel kísérni valóságos művészi élvezet.

A művész, mielőtt megalkotná, subconsciensen magában hordja művét sokáig, talán művészi eszmélése kezdetétől fogva, a még formálódásra váró öntudatlan masszának egyes elemei, sokszor parányiak és csak igen finom szemmel felismerhetők, időnkint felszökkennek az öntudatba, mint a tenger mélyéből a felszínre a buborék és külön formálódásra törekszenek - rendkívül érdekes dolog aztán meglátni ezeknek kapcsolatát később felszínre tört és formába ömlött ős-anyagukkal.

Az ilyen finomságok vallanak leginkább Voinovichban az igazi íróra s fölébe emelik azoknak a száraz, írói átélésre és megfigyelésre képtelen filológus-lelkeknek, akiknek a költő halhatatlanná válása pillanatában prédájává szokott válni. S fölébük emeli stílje, amely legtöbbször hajlékony, kifejező, rendkívül gondos, de mégis eleven beszéd, nem papiros stíl s megvan a maga halk, rejtőzködő és mégis mindig felismerhető egyéni hangja.

Értékre, írói szellemre Voinovich Madách-könyve tagadhatatlanul hosszú idő óta az egyetlen igazán kiváló magyar irodalmi életrajz, - Riedl Frigyes nagy Arany-tanulmánya óta, amelyhez formára, szellemre, írói karakterre közel áll, nem ismerünk hozzá foghatót.