Reakciójaként annak, hogy a pozitivisták előtt túl nagy szerepet tulajdonítottak az egyéneknek és egyéni cselekvéseknek a történelmi alakulásokban, ma divatos e befolyás teljes tagadása. A determinizmus dogma, mit teljes egészében kell elfogadni. A divatos felfogás szerint mindent a történelmi szükségszerűség határoz meg. Akarhatnak az egyesek, vagy osztályok, ami nekik jól esik, a szükségszerű történést nem befolyásolják.

A "történelmi szükségszerűség" így szinte emberfölöttinek, valami nagy misztikus erőnek tetszik, holott természetesen azok a tudósok, kik valóban komolyan dolgoztak ez elméleten, legkevésbé sem szánták annak. Ezt a mázt rossz kommentárok kezétől kapta. Mint minden hatóerő, úgy ez is részeire bontható és meghatározható.

A jövő szociológusának azt a kérdést kell majd tisztáznia, mily elemekből tevődik össze, s az egyes elemeknek mi a vegyértéke. Én azt hiszem, hogy e számok között szerepelni fog és nem éppen kicsiny vegyértékjelzéssel az egyén politikai tevékenysége is, és ezért merem fontosnak tartani az egyén politikai elhelyezkedésének kérdését.

Az elhelyezkedést legerősebben determinálja már a megszületés helye. Ez hat mindenkire, mindenhol és minden időben. A jogokkal bíró osztályok gyermekei egészen természetesnek találják, hogy osztályuk s így közvetve ők maguk is kiváltságokkal vannak felruházva s védőivé lesznek osztályuk kiváltságainak - s védői maradnak is mindaddig, míg ez nekik is előnyül szolgál.

A proletár osztály gyermeke, ki hendikepelve van minden dolgában, némi túlzással elmaradottsága kizárólagos okát e kiváltságokban látja, s ha többre képes, mint a legtöbb a tömegből találomra kivett egység: munkájával vagy kiemelkedik osztályából, vagy - és minket most csak ez az eset érdekel - osztályán belül emelkedik ki s ekkor minden erejével küzd a kiváltságok és kiváltságosok ellen.

(Itt talán helyénvaló rámutatni arra, hogy a történelmi szükségszerűséges elmélet fatalista magyarázata mellett az elnyomottaknak az elnyomókkal szemben való égő gyűlölete egy cseppet sem volna jogosult, éppen mert az elnyomás szükségszerű.

Ez az ad absurdum redukció mutatja legjobban, mily elvi antagonizmus az, hogy a proletár osztályok vezetői, tehát éppen a történelmi szükségszerűséges ideológia letéteményesei tartják kezükben ezt a gyűlöletet és úgy operálnak vele, mint bármely más politikai erővel.)

Mielőtt tovább mennék, megjegyzem, hogy nemcsak a gazdasági erők nagysága és mineműsége (föld, tőke) vannak hatással az osztály és pártelhelyezkedésre, hanem megszámlálhatatlan, hely és kor szerint változó tények egész tömege. Hogy csak egyet említsek, az előítélet, ennek két válfaja, az én előítéletem és az irántam tanúsított előítélet. Ez utóbbi (és nem faji sajátság) oka például a zsidók liberalizmusának. Kisebb lévén pártválasztási lehetőségük, habozás nélkül lépnek be az előttük is nyitva álló pártokba.

A kiváltságokkal bíró osztály jogai igazolásául a történelemre hivatkozik, arra, hogy eddig is mindig csak ő bírt jogozottsággal, hivatkozik a kipróbált rendre s újabb időben főleg az állam biztonságára. A másik oldal többnyire természettudományi igazságokra épít ideológiákat, melyek minden ember egyenlőségét s az egyenlősítéssel járó nagy gazdasági fellendülést bizonyítják és a jövő képeinek utópiás megrajzolásával előre is önmagának adja a győzelmet.

Az osztályok harca erő-erő ellen, igazság-igazság ellen, de az erőszakos kitöréseket leszámítva, az osztályok e harcban sohasem kerülnek szemtől-szembe, a harcot mindig csak exponenseik, politikai és gazdasági fegyvereik letéteményesei vívják, kik e harcban osztályaik tulajdonaival és tulajdonságaival, vágyaival és törekvéseivel csak mint fegyverekkel operál, épp úgy számbavéve a munkás elkeseredettségét, kultúrképességét, gazdasági tehetetlenségét, mint a nagybirtokosok történelmi kiéltségét, a kapitalisták vagyonadta műveltségét és államforma örökéber konzerváló erejét.

Ismétlen, a harcban szemtől-szembe nem az osztályok, hanem csak fegyvereik letéteményesei kerülnek, a politikusok, kiknek szerepe azután, osztályuk érdekei szerint megjavítani az igazságokat. Nem szorul bizonyításra, hogy nem különböző agyrendszer az oka két különböző politikai világnézetnek, hanem csak két más irányú, céljaiban azonban teljesen azonos önzés.

II. A milliók harcában maguk a milliók csak számok. Egy kihull, vagy más útra sodródik, új szám lép a helyébe, - a helyzet mit sem változott. A színpadon csak igen kevesen mozognak, sőt a látható statiszták száma sem nagy. A küzdelem szereplői, a napi politikusok. Ezek küzdenek osztályuk érdekeiért mindaddig, de csakis addig, míg ez nem ellenkezik egyéni érdekeikkel.

Ez az eset akkor áll elő, mikor az emelkedő osztály exponensének már nem érdeke a reformálás, érdekeinek jobban felel meg a fennálló rend, vagy ha - bármely gazdasági, vagy pszichikai okból - éppen az ellenkező változáson megy át a szembenálló osztály exponense. Ha az érdek-összeütközés bekövetkezik, mindig az egyéni önzés kerül ki győzedelmesen, ami természetes is, ha arra gondolunk, hogy az osztályönzést az egyéni önzések összetevése hozta létre, az osztályönzés csak eszköz az egyéni önzés kielégítésére.

Az egyéni önzés harca az osztályönzéssel a cél harca az eszközzel, az eredmény nem lehet vitás. Az osztályelhelyezkedés tehát megváltozik, mihelyt nem fedi az egyén érdekeit. Ez a változás X-nél, vagy Y-nál - hogy fentebbi hasonlatommal éljek - a nagy színjáték bármely névtelen statisztájánál igen egyszerű dolog, megváltoztak érdekei, azt mondja tehát, hogy megváltozik pártállása is.

De nem ilyen egyszerű a kérdés a hivatásos politikusoknál. Könnyen megérthető optikai csalódás folytán azt szoktuk mondani, hogy ők, az osztályok vezetői "csinálják" a politikát. A külszín valóban ez. A fegyverek az ő kezükben vannak. A nyílt színen csak ők harcolnak. Lassankint ők maguk is elhiszik, hogy a hatalom, amellyel operálnak, sajátjuk.

Saját hatalmukat természetesen saját - egyéni érdekeik kielégítésére igyekszenek felhasználni, ami helyes dolog és könnyű is mindaddig, míg érdekeik azonosak osztályuk érdekeivel, de lehetetlenség, mihelyt ez a párhuzamos megszűnik. Az így keletkező összeütközés eredménye teljesen kézenfekvő: a vezér helyzeti erejénél fogva egy rövid időre ingadozóvá teszi, szinte más úttestre dobja át az osztály politikáját, de azután az osztály magához tér és kiveszi a vezér kezéből a kölcsönvett fegyvereket.

Az idő alatt, míg az összeütközés tart, az osztályt két erő vonzza, a saját és a vezér érdeke, melyet mint sajátját igyekezett a vezérre ráoktrojálni. Politikája ezalatt ingadozó volt és - mint mondottam - szinte eltávolodott a helyes úttól. Így és csak így lehet megmagyarázni, hogy néha úgy látjuk, mintha az osztályok tévednének érdekeik meglátásában: sohasem az osztályok politizálnak, hanem helyettük mindig csak egynéhány professzionista politikus. Ezek önzése kísérletezik az eltérítéssel. De a kísérlet végeredményében sohasem lehet sikeres, mert mihelyt veszélyben van az osztály érdeke, abban a pillanatban az teljesen öntudatossá válik.

III. Az önzéses elmélettel szemben nagy előszeretettel szoktak ellenvetésül neveket felhozni, - olyan történelmi alakok neveit, akik - mint mondani szokás - "érdekeik ellenére" helyezkedtek el más, idegen osztályba, így Kropotkin, Tolsztoj és mások. Éppen ezért szükségesnek látom tisztázni az önzés fogalmát. Azok, akik Kropotkinról és sorstársairól azt állítják, hogy önzetlenül, sőt érdekeik ellenére cselekedtek, csak egyféle önzést tesznek fel, azt, amely kizárólag gazdasági és hatalmi erők elnyerésére törekszik, röviden, materiális önzést.

Mikor azt állítom, hogy a politika az önzés tudománnyá emelése, számbaveszek egy másik önzést is, melyet erkölcsi önzésnek szeretnék nevezni, szemben a materiálissal. Materiális önzés volna az, mely kizárólag gazdasági célokat tűz ki és hajlandó ezek eléréséért erkölcsi áldozatok hozására is, - viszont az erkölcsi önzés materiális áldozatokat is kész meghozni erkölcsi okokból. Más külső formák között, de mindkét önzést a minden emberi cselekedet végső rugója irányítja a boldogságra való törekvés.

A materiális önzés oly mindennapi jelenség, hogy - bizonyos vagyok benne - nem szükséges meghatározására több szót vesztegetni. A másik oldalt pedig minden definitív kísérletnél jobban megvilágítja egy példa, a már két ízben is említett. Kropotkin hercegnek rendelkezésére állott az érvényesülés minden feltétele, magas származás, nagy vagyon, fényes képességek. A két előbbivel az orosz viszonyok között is elérhetett volna mindent, amit csak akar.

Hogy ő nem volt hajlandó végigcsinálni az orosz arisztokraták rendes pályafutását, az nem önzetlenség, hisz ezt csak azért tette, mert ismerte önmagát, tudta, hogy ez a pályafutás őt ki nem elégíti, őt becsvágya más irányba viszi, önzésének hír és népszerűség a tárgya, ő ebben látja a boldogságot. Vagy - s ez kevésbé rideg felfogás - ő a boldogságot, a saját boldogságát is az emberiség egyenlősítéséért, a társadalom igazságtalanságainak megszüntetéséért folyó küzdelemben látta.

Ha feláldozott is értékeket, hogy e küzdelemben résztvehessen, ezt csak a végcélért, a saját boldogságáért tette és ez igazán nem áldozat, hanem csak befektetés. A cél szentesíti az eszközt - ezt a Machiavellibe oltott jezsuita mondást kell átépíteni, mert a cél minden embernél ugyanaz: a boldogság, az emberi cselekvéseket tehát céljaik szerint nem, hanem csak eszközeik szerint lehet osztályozni.

A boldogság utáni vágy az embereket folytonos, meg-meg újuló cselekvésre készteti. A társadalom struktúráját akkor lehet - rövid időre is - stabilnak tekinteni, ha nemcsak kevesek érdekeit elégíti ki, hanem az emberek oly túlnyomó többségét, hogy annyi ember érdeke fűződik a fennálló rend állandósításához, hogy akaratuk mellett tehetetlenné válik az ellenkezőt akarók cselekvőereje.

Az uralkodó osztálynak - addig is, míg egy új társadalom megszünteti a mi társadalmunk minden igazságtalanságát - meg kell alkudnia az elnyomottak egy részével, a hozzá legközelebb álló polgárság is beáll a közössé lett kiváltságok védői közé, a ki nem elégítettek száma akkor is nagyobb marad és hol nyíltan, hol szem számára meg sem látható mélységben végzi tovább átalakító munkáját pillanatnyi szünetelés nélkül az örökmozgó, jogos és általános emberi önzés.

Cinizmusnak látszik az önzést állítani minden emberi cselekvés kizárólagos rugójává. Pedig nem az. Cinikussá csak akkor lenne ez a viviszekció, ha a tételt úgy állítanám be, hogy a dolgoknak így kell lenniük, s nem akképp, hogy így vannak. Többet kívánni hipokrízis.

A felállított tétel - tudom - nem megnyugtató, de még nem cinikus, amint nem volt az a Malthus által felállított, azóta százszor megdöntött tétel, mely szerint az élelmiszerek elégtelen volta miatt az élet hídján tolongók közül sokan lehullanak.