Tragikomikum persze van benne, ha éppen a nemzeti tűz- és vérpróbának ez irtózatosan komoly napjaiban íródik le egy-egy közhely, melynek a betűje s a való értelme égető és gyilkos voltáról nyilvánvalóan nincs ítélete az ártatlanságnak, mely hagyományos gondolat nélkül valósággal vetette papírra. Olyasmit olvasok például - s legújabb magyar irodalomtörténet gyanánt -, hogy a Nyugat köre szakított a nemzeti iránnyal s hadat üzent az Arany Jánosban megtestesült nemzeti hagyománynak.

Nem tudom, tudja-e a vád írója, s tudja-e kiadója, a Révai-Lexikon, hogy nyomban kinyomatása percében minő értéktelen sajtpapirossá avatták ez értesületlen s a valóságot megtagadó állítással az ő lexikonukat. A nem tudás nem mentség, s aki irodalomtörténetet ír, köteles ismerni azt az irodalmat, amelyről ítél.

Aki a Nyugat mozgalmáról ír és ítél, kivált véglegesen ítél, annak kötelessége tudni, hogy a tehetség, a hivatottság, az igaz és egyéni művészet tiszteletével természetesen kifejlett a Nyugat körében olyasmi, amit csak Csokonai- meg Vörösmarty- meg Arany-kultusz névvel lehet jelezni, - hogy ha ez vagy az az író elvétve különvéleményt mondott, amaz vagy emez a rajongás állt vele vitába saját sorainkból, - hogy Petőfi és Arany két művészeti felfogásnak zászlófelírása költőink közt, kik felfogásukban különbözhetnek, de nem e felfogások kölcsönös tiszteletében, s hogy nevezetesen nincs hívebb és értőbb követése Arany Jánosnak, mint követni őt abban, ami művészetét halhatatlanná teszi, a művészi eredetiségben, újságban és függetlenségben.

Hát majom a magyar, hogy szakítás a nemzeti iránnyal, ha kimondják, hogy a művész ott kezdődik, ahol nem utánoz senkit! Hát kitagadottja a világnak s a mának s nem eleven lény, hanem gramofongép a magyar, hogy szakítás a nemzeti iránnyal, ha a művész maga-magát, saját napjait, a mának gondolatait és fejlődését fejezi ki, s nem régi állapotok régi lelkét leheli gépi lélegzettel?

Kisebb ember Simonyi óbester, ha a mai magyar huszár árokban és gépfegyverrel harcol - s a sáncárkos és gépfegyveres magyar szakít-e a nemzeti hagyománnyal, ha ma nem úgy forgatja a kardot, mint Simonyi óbester? Petőfi és kivált Arany János hatalmas területtel gyarapította a magyar művészet birtokállományát, mikor a bűbájos Vörösmartynak, hogy úgy mondjam, nemesi költészete után a népiséget is belehódította a nemzeti művészetbe.

Megtagadása-e Arany Jánosnak és szakítás-e a nemzeti művészettel, ha ennek tartományába most bevonják a nemzeti életnek a népiségen kívül és fölül növekedett területeit?... És így tovább... és így tovább... nem volna érdemes vért ontani ez életért s életet adni teljességéért, ha ezeket ma még magyarázni s éppen a mai napokban ismételni kellene. Ezek az igazságok épp úgy érvényesülnek, a maguk s a velük átitatott igaz művészet belső erejével a magyarság életében, mint maga a magyarság a világ életében.

Ártani tehát nem árt semmi támadás, semmi gondolattalanság vagy mesterkedés, mely az irodalomnak diadallal elintézett perét a háború zavarosára számítva szeretné felújítani. De fájni fáj e hangok közül azt a hangot is kihallani, melyet ma szeretünk a nemzeti értékek érckészletéhez számítani, a szentéletű székesfehérvári püspökét. Kivált mert ezzel a szentéletű püspököt ugyanabban találjuk, amiben éppen őt fájdalmas találni: értesületlenségben.

A katolikus írók és újságírók Pázmány-egyesületében elmélkedett nemrég irodalmi dolgokról, s meglehetős zavarosan s olyan általánosságban, mely elárulja, hogy alig olvasott valamit azoktól, akikről ítéletet mond, célzott modern és perverz írókra, kiknek kismiska a hazafiság, unalom a magyar róna és epedésük a Szajna, szégyellem leírni, amiket ez ország egyik különben legműveltebb és legkiválasztottabb egyénisége nem átallott elmondani.

Ha a szentéletű püspök csak annyi figyelemmel kísérte volna az új magyar irodalmat, amennyivel bizonyára elolvasna legalább egy ott írt teológiai dolgozatot, mielőtt valamely szeminárium szelleméről ítéletet mond, tudná, hogy az a Szajna... amelyről a mai magyar írók írtak, ugyanaz a Szajna, amely Petőfinek is szent folyója volt s ugyanúgy volt nekik szent folyójuk, mint Széchenyi Istvánnak a Temze.

Ha a szentéletű püspök annyi érdeklődéssel olvasta volna a mi íróinkat, amennyire Bergsont vagy Boutreauxt bizonyára méltatja, tudná, hogy legvilágpolgáribb íróinkra sem voltak soha akkora s kivált nemzetietlenítő hatással Voltaire-től Renanon át Baudelaireig és Verlaineig a franciák, mint a művelt magyar katolikus főpapokra Bousset-n kezdve Joseph de Maistreen és Chateaubriandon át Dupanloupig a francia krisztianizmus.

Hogy a nagyműveltségű és apostoli lelkű főpap azt érzi, hogy kötelessége ilyen - bocsánat, de nem tudok rá udvariasabb szót - piaci közhelyekkel bélyegezni meg írókat, kik közt, mint ő mondja, dögiben vannak az Übermenschek: az is a legrosszabb értelemben értett dupanloupi hatás és hagyomány.

Bizonyára van egyházi hagyomány, mely ilyesmiket vél egy főpap kötelességének. De voltak az egyháznak nagyjai, kik abban látták a nagyságot, hogy maguk teremtettek új hagyományokat a régiekkel szemben. A Kettelerek, a Newmanek, a Manningok s a - Prohászkák. A szentéletű püspöknek csak önmagához kéne hűnek lennie, hogy legszentebb hivatása és küldetése iránt hűtlenségbe ne essék.

Az isten nemcsak irgalmas, de kérlelhetetlen is és megbünteti a legszentebb életű püspököt is, ha inkább kacérkodik hivatásával, semmint betöltené. A kismiskák közt, kik szava szerint dögiben vannak, a szentéletű püspök úr kétszer is külön újjal mutat rá arra a költőnkre, kinek a babája kisujja felér eggyel és mással.

A szentéletű püspök nem gondol rá, hogy ez a kismiska az a kismiska, ki szerzetesiesen ájtatos és megszállott munkavégzésével most van lefordítóban az Isteni Színjátékot, a katolicizmus legdicsőbb költői alkotását olyan magyar nyelvre, ahogy Arany János óta remeket remekbe nálunk nem fordítottak. A szentéletű főpap nem sejti, mily eretnekség az ő orleansi militanciája ahhoz a katolicizmushoz képest, amit a Babits munkája jelent.

Mint ahogy kemény kálvinizmusában mennyivel keresztényibb az Ady Endre sziklagörgető izsajássága a római kavicshajigáláshoz képest, amibe a püspök úr nyilvánvaló járatlanságból, nyilvánvaló értesületlenségből, tehát a felelősség s a lelkiismeret főtisztjénél legkevésbé sem bocsánandó könnyűségből keveredett bele.

De elég lesz már - s szeretném, ha elég volna mindenkorra. Kár értünk, hogy szitkokban, vádakban s csúnya vádolásokban fogyjon az az erőnk, melynek ige a hivatása. Én szívesen viselem a feddést, hogy érzéketlen s tehetetlen vagyok, - jobban, mint azt, ha kicsiny érzésekre fordítanék ügyeskedő tehetséget, mikor nemzetem életéről, az emberi nem méltóságának megmaradásáról van szó. Gyógyíthatatlan a babonám, hogy aszerint nézem szóbaállásra méltó embernek a művelt embert, amint szó nélkül megérti, s ha elfogadja, ha nem, de tiszteli és tisztességnek veszi a tisztes törekvést.