A belgrádi német ujság egyik legutóbbi száma azt mondja, hogy a szerb főváros lakosságának száma elérte az 52,000-et. Tekintettel arra, hogy békében kerek százezer szerb élt benne, most már ujjáéledésről lehet beszélni. A visszatérő lakosság szivárgása folytonos. Innen is, amonnan is előkerülnek az emberek. Emberek, a kiket elsodort a háború szele és a kiket már elveszetnek tartottak.

Most már alig van utcza, a melyben ne volna nyitva minden bolt, s a kereskedelem kezdi rendes életét. A lakosság nagyrésze beleilleszkedett a háborúadta viszonyokba, Nagyrészüket a hatóság foglalkoztatja, egyik tolmács, a másik a hivatalban segít, a harmadik be van osztva valamelyik bizottságba. Van, a ki bizalmi személy, s a községtanácsnál segít, a munkások dolgoznak az elektromos műveknél, vagy szedők vagy korrektorok, rendkivül sok családot juttat kenyérhez a kifőzés.

A nagyvendéglők, kávéházak megindították üzemüket, egyszóval Belgrádnak félig-meddig normális az élete. A minap Montenegróból 7030 belgrádi tért vissza a városba. Bosznián keresztül hozta őket a vonat, s a hatóság ingyenjegyet adott nekik s mindenben támogatta őket, csakhogy hazajöhessenek. Nagy hálával vannak hatóságaink iránt s rettentő gyülölettel beszélnek a szerb kormányról, mely minden szerencsétlenségnek okozója lett. Egy szerb államtisztviselő így nyilatkozott a kérdésről: Azok, a kik mindjárt megadták magukat, szerencséről beszélhetnek. Nem kellett a menekülés minden borzalmán keresztülgyötrődni. De nem mi vagyunk a bünösök ebben. Megkaptuk a parancsot, hogy meneküljünk, de hogy hová, merre, meddig, mennyi ideig tart a szenvedés, arról senki sem beszélt. Mit tehettünk? Elöljáróink, a kiknek engedelmességgel tartoztunk, azt mondták, hogy a megadás egyet jelent a halállal.

A szerb hatóságok azt a riasztó táviratot küldték a megszálló seregek közeledésekor mindenhová, hogy meneküljön, ki merre tud, mert a svábák megölnek mindenkit, a ki szerb. A szerencsétlen tömegek áradásszerüen menekültek s olyan szenvedésen mentek keresztül, a mihez fogható kevés volt egy nép életében. Ezt a szenvedést azonban - a szerb kormány rovására irják.

A mikor a legujabb menekültszállítmány Belgrádba jött, egy szerb így köszönte meg a fogadtatást: - Köszönetet mondunk nektek a fogadtatásért, melyben részesítettetek. Még a mieink sem vártak volna nagyobb melegséggel . . .