Két ősi formája van a költészetnek - nem történelmi, hanem metafizikai értelemben véve az "ősi" szót, ahogy a német "Urbild" ideát jelent - a líra és a mese. Bennük még elevenen él emléke annak az időnek, amikor a formák még nem szakadtak le a kinyilatkoztatás egyanyagú és mindent beölelő világáról, amikor a kifejezés, a szó, a forma nemcsak sejtette a valóságon túl valót, hanem út volt, fel a valóság gyökeréig és forrásáig és vissza az immár felismerten átvilágított valóságba.

Amióta a forma forma lett, befelé fordultak az összes utak, zárt labirintusát alkotván meg az önmagában befejezett, nyilvánvaló és immár kifejezhetetlen jelentésnek, a formának. És ennek a formának, az egyedülinek, amelyet a mi világunkból lévén, ismerünk, (mert a másik létezettségnek nyomait csak szétszórt és alig kibetűzhető töredékek őrizték meg) új törvényei vannak, a kizárólagosság, az önmagában való szigorú zártság és befejezettség törvényei, a művészet törvényei.

És ezek a törvények némán sorsszerűek és kérlelhetetlenek, nem mutatnak utat, nem adnak tanácsot vagy irányt, csak mozdulatlan súlyukkal semmivé morzsolnak minden kísérletet, amely keresztül akar törni mindent átfogó, mikrokozmikus zártságukon. Hiába minden pszichologikus mélység, szociális szélesség, kozmikus kilengés, ami nem formában lett, nem formából és forma kegyelméből, az nincsen.

És mégis, a végsőkig vitt művészi lelkiismeret szintje alatt halkan, alig hallható hangon, de tisztán és világosan egy másik, egy rossz lelkiismeret szava szólal meg, az igazán befejezett formák, mintha elfelejtettek volna valamit, amit kimondaniuk nem lehet, de amit elhallgatniuk sem szabad, mintha elfelejtették volna igazi értelmet és súlyt adó hazájukat, nem hozván magukkal onnan annak fogalmakba nem férő és fogalmakkal nem mérhető színét és illatát, nem hozván magukkal az elveszett otthon után való olthatatlan vágyódásnak egyetlen lehetséges megnyilvánulását, a művész metafizikai felelősségérzetét.

A zsidó miszticizmus hite, hogy minden tettünkből egy angyal születik, ép és szép angyal az igaz, nyomorék a hitvány cselekedetekből. És ha a beavatottságig el nem jutott emberektől talán nem kéretik soha számon, hogy magukat elrontván megrontották a magánvaló, az igaz világot, hogy miattuk nem jöhet el a messiás, mégis minden alkotás az örökkévalóság széke előtt áll és csak súlyosabbá válik bűne "művészi" tökéletessége miatt, ha, mert nem szólt az igazi mélységből, könnyűnek és üresnek találta a szavát.

Mert a költő azért jött, hogy - formájával - kiássa és kiásván néven szólítsa és néven szólítva életre ébressze a lélek lényegét, hogy tökéletesen zárt szavai mögül titokzatos és világos transparentiában legyen nyilvánvaló az elrejtett, a másképpen ki nem mondható, az egyetlen igaz való, a lényeg. A szépség megnevezi a dolgokat to calon to caloun mondja Platón.

És líra és mese a legközvetlenebbül nyúlnak ide vissza az összes formák közül. Ezért ellenőrzői, mértékei ők minden költészetnek, mert nincsen költemény, amely valahol és valahogyan mese is ne volna és líra is, mert a többi formák transcendentális tárgya közelebb van a mi világunkhoz, ha túlfekszik is rajta, míg a lírában és a mesében maga az ősvalóság szólal meg. A mese saecularizált teogónia.