Meghalt szegény Dorrit Weixler, az emberiség legcsúnyább kórja ragadta el és a legdöbbenetesebb halállal. Meghalt, mert szeretett, huszonkétéves korában. Az egyik kisebb berlini operettszinháznak volt a szubrettje, imádták, szép volt, behizelgő, kedves, meleg hangja volt, olyan temperamentumos, amilyen ritka német nőnél, e sorok írója személyesen ismerte és olyan előnyöket jegyezhet fel még nagyon sokat a szerencsétlen fiatal teremtésről, amilyen kevés nőnek tartalma.

Filmszinésznő is volt Dorrit Weixler, szép gázsit kapott, olyan hires lett, hogy Magyarországon is akad tizezer fiatal nő, aki őszintén irigyelte a karrierjét, s szegénynek, pályája kezdetén úgyszólván, nyomorultul el kellett pusztulnia.

A sors vak és könyörtelen. Tavaly már hallottuk, hogy idegszanatóriumba vitték, de azt hittük akkor, hogy a munka meritette ki, a sok olvasás, művelődés, szerepbetanulás, szinpadi munka, reggeltől késő estig, operettszinpadon, filmateliérben. Nem is sejtettük, hogy milyen borzasztó sors jutott osztályrészéül, amely ime egy esztendő alatt végzett vele.