Az első világháború egyetlen nemzeti felkelése az íreké. A háború előtt a sziget nagyobb részét benépesítő katolikus írek autonómiát akartak – csak az északkeleti Ulster tartomány protestánsai (egykori angol és skót telepesek leszármazottai) tartottak ki a kormányzat mellett, sőt akár fegyveres harcra is készek voltak a katolikus többséggel szemben.

Úgy tűnt, a világháború kitörésekor mindenki félreteszi az ellentéteket. A katolikus írek érzelmileg a katolikus Belgium mellé álltak, és ez tettekben is megnyilvánult: sok önkéntes csatlakozott a hadsereghez.

A brit politikának azonban sikerült megsértenie az íreket. Az ulsteri önkénteseket, akik pedig előzőleg német támogatással felkelésre készülődtek, átvették a brit hadseregbe, az Ír Önkénteseket pedig mellőzték. Most ők fordultak a németekhez segítségért.

Roger Casement ír politikus tárgyalt a németekkel, és ír hadifoglyokból egy Ír Légiót akart szervezni, nem sok sikerrel. Ráadásul Casement rádöbbent, hogy a németek csupán eszközként kívánják őt felhasználni. Egy német tengeralattjárón tért haza Írországba, de már azzal a szándékkal, hogy lebeszélje társait egy német szövetségben megvívott felkelésről. A tengerparton rövidesen letartóztatták.

Az ír önkéntes katonák és tisztjeik, de az egész ír nép is megosztott volt. A felkelésre mégis sor került. A felkelők kikiáltották az Ír Köztársaságot, de az egész harc, mely húsvét hétfőjén kezdődött, napok alatt elbukott. A britek véresen leszámoltak: az Ír Köztársaság kikiáltását aláíró hét személyt kivégezték. A kivégzettekből mártírok lettek.

Az önkéntesek parancsnokait is agyonlőtték az egyetlen de Valera kivételével (ő nem volt brit állampolgár). Casementet felakasztották (előbb még becsületébe is belegázoltak: naplója alapján nyilvánosságra hozták, hogy homoszexuális). Néhány ezer írt bírósági ítélet nélkül koncentrációs táborba zártak. A világháború kezdetén Nagy-Britannia a kis népek védelmezőjeként lépett fel. A vele együtt élő kis nép függetlenségi mozgalmát azonban könyörtelenül elnyomta.