Naumann nem mondja: Gross-Deutschland, Naumann azt mondja: Mitteleuropa, s mindenki vitatkozik vele, mindenki összeráncolja a homlokát, mindenki ceruzát vesz a kezébe, mindenki talál helyeslő és cáfoló argumentumokat.

Naumann ötletes, élvezetes, formás, fölényes, ravasz könyvének nevezetes tulajdonsága, hogy véleménynyilvánításra késztet, szinte kicsiklandozza a színvallást az olvasóból s a nehéz és komplikált kérdések nagyképűségétől ment előadása révén elhiteti publikumával, hogy e dolgok megbeszélése, felmérése - ceruzával a kézben, mint ma mindenütt mondják - elintézése, a világon a legegyszerűbb valami.

például Franciaországot illeti, ha 1914 előtt nem várakba fektette volna a pénzét, hanem egész határán, Belfort-tól Dünkirchen-ig terjedő lövészárkokba, akkor valószínűleg sikerült volna feltartóztatnia a Belgiumon keresztül előrenyomuló németeket.

A lövészárok-határok e monstruózus gondolata gyakran visszatér a könyvben. Elgondolni is rossz, hogy ez a gondolat meg fog valósulni, hogy béke csak azért lesz, hogy idő és alkalom legyen az újra megállapított politikai határoknak megfelelő lövészárkokat kiásni, a másik oldalon a szomszédos ellenséges, vagy semleges ország párhuzamosan szintén kiássa a maga árkait, sőt, ha úgy van, ahogyan Naumann magyarázza, kiássa még a barátságos ország is, ha a barátságban csupán a háború előtti idő s a közös küzdelem mértékét tartja meg s nem megy el a teljes összekapcsolódásig, egybefoglalásig, összenövésig.

Naumann mintha azt mondaná, nézd, ugye ezt te is tudod, ugye fölösleges, hogy kitanítsalak reá, ugye te is így gondolod ezért még ezért? Mondj igent, vagy cáfolj meg. S alig született könyv az utolsó két-három évben, melyet szóban és írásban annyian helyeseltek vagy cáfoltak volna, amely, címével, ötletével, gondolatával ilyen mértékben foglalkoztatta volna az elméket.

Azonkívül pedig háború van. S mint egy sivár élet pihenő óráiban az ábrándozáshoz, úgy menekülnek az emberek az emésztő - hány életet megemésztő! - várakozás közben a jövő terveihez. Ezek a tervek, megbeszélésük, jó hangos tárgyalásuk, narkotikum.

Háború, vér, pergőtűz, roham, tejhiány, drágaság? Kissé szűnik a riadt érzés és fájdalom, míg legjobb barátaival összevész az ember olyasféle problémákon, mint hogy csakugyan olyan fontos-e Németország számára a magyar piac, s vajon Mitteleuropában mennyivel fog megjavulni a korona árfolyama?

*

Naumann nem mondja sehol, hogy: Gross-Deutschland, s egyáltalában óvatos és liberális, midőn fejtegetései végső konzekvenciái gyanánt Mitteleuropa formáiról beszél, de bevezető soraiban elég kifejező szavakat talál, igazi szándékát megjelölendő.

Das Zusammenwachsen... der Zusammenschluss... zusammenzufassen: ezek a szavak árulják el, hogy minek is kellene történnie a ma még egészen külön államok gyanánt, de azért elegendő módon együtt küzdőkkel. Összenőniük kell, összekapcsolni kell őket s egybefoglalni. Mindezt pedig már a háborúban, úgy, amint Bismarck az 1870-es háború alatt s nem a háború után hozta létre a német birodalmat.

*

Ha igaz, amit Naumann a jövendő honvédelemről mond, akkor igen sötét a béke perspektívája. A jövendő honvédelmi forma, - így mondja nekünk Naumann - a lövészárok-politika, minden állam számol vele, melyik határait tudja lövészárkokká átváltoztatni. Ami Németországot és Ausztria-Magyarországot illeti, vagy nekik is kölcsönösen el kell sáncolniuk magukat, vagy pedig nem lehet a határ közöttük más, mint egy kifelé egységes terület belső közigazgatási határvonala.

Kevés okunk van ugyan valami nagyon rózsásnak látni a jövendő béke első esztendeit, de a lövészárok-határok képét a legpesszimistább fantázia se fogadja el. Jó, vagy rossz lesz a béke, mégis csak bizonyos egyensúly-állapotot hoz s a rögtöni mérges készenlétnek legalább a látszatát fogja leplezni, tehát éppen: legalább is a lövészárokhatárokat.

Egyébként pedig, az új haditechnika bebizonyította ugyan a lövészárkok rendkívüli fontosságát, de nem bizonyította be, hogy akár a támadó, akár a védekező fél sikerrel határozhatta volna meg eleve azt az árkot, melyben meghúzódva hónapokig állja a harcot. Sok ezer kilométer árkot ástak meg egyes harctereken a tűzvonal mögött, árkokat, melyekből aztán sohasem hangzottak el puskalövések.

S ha valóban felárkolnák majd e háború után a határokat, akkor is, mindig az maradna a hadviselő felek legfőbb gondja és törekvése, hogy átrobogjanak rajtuk s mindjárt az első momentumban, új területen, ellenséges területen s az ellenségnek kedvezőtlen területen kényszerítsék ki a küzdelem új bázisát.

*

Szokásos brosúra-íróknak, publicistáknak, - bárha a miénknél nagyobbnak mondott német mértékkel mérjük is őket - Naumann magasan fölöttük áll. S szinte hihetetlen, - alapos németekről lévén szó, - hogy ő az elsők egyike, aki honfitársait, teljes joggal, megrója azért, mert erről a háborúról mint germánok és szlávok döntő küzdelméről beszélnek.

Ezzel a standarddal, valóban, nem lehetne Ausztria és Magyarország még oly lojális szlávjait sem Közép-Európa táborába csalogatni. Naumann felszólítja tehát a németeket, hogy hozzanak áldozatot német nemzeti gondolkodásmódjukból és soha ne feledkezzenek meg a szlávok százezreiről, akik a németekkel egy táborban harcolnak. Mert germánok és szlávok küzdelme: az ilyen beszéd egészen másképp hangzik a cseh, lengyel és szlovén fülnek, mint a német fülnek.

Ez, természetesen, szó szerint így van s Naumann elhatározott liberalizmusára, mindent megértő készségére vall, hogy észreveszi és hangsúlyozza. Egyébként nem túlságosan nagy érdem észrevenni. A németek nemcsak írnak könyveket, hanem olvasnak is. Statisztikát is olvasnak. S ha olvasnak, bizonyára tudják, - nemcsak Naumann tudja - hogy Ausztriában relatív többségben vannak a szlávok s Ausztria-Magyarországon abszolút többségben.

*

Mindent megérteni, mindent méltányolni, minden különbséget észrevenni, minden érzékenységet respektálni, lankadatlanul igyekszik Naumann, midőn Magyarország és Ausztria sokféle közjogi, nemzetiség, szociális és felekezeti áramlatát ismerteti. Minden állam, minden fajta kap néhány jól kiválasztott bókot - természetesen mi magyarok is - hogy aztán a kritikus szavakat épp oly méltányosnak és igazságosnak ismerje el.

Még a protestantizmus jövendő helyzetéről sem feledkezik meg e körültekintő munkában s aggodalmaskodik kissé amiatt, hogy ha Németország és Ausztria-Magyarország valóban a kívánt mértékig összeforrnak, akkor mégis a német (porosz) s vele a magyar protestantizmus kisebbségbe kerül.

Ausztria-Magyarországon azonban, sőt Magyarországban is, már most kisebbségben van a protestantizmus. Természetesen vannak különböző vágyai, kívánságai, panaszai, viszont az új Magyarország politikájának legpregnánsabb korszakai Bánffy és Tisza, - az idősebbik és a fiatalabbik, - protestáns miniszterelnökök neveivel kapcsolatosak. Ami természetesen nem jelent sokat, de minden esetre annyit, hogy hitük érdekeit el nem ejtve, a magyar protestánsok ki tudnának békülni Közép-Európa gondolatával.

Naumann azonban rájuk is gondol, mindenkire gondol. Főképp minden nemzetiségi törekvést igyekszik megértő módon fogadni s a szociáldemokráciának nemzetiségi klubokba való osztódásával kapcsolatosan is hangsúlyozza, hogy a nemzetiségi összetartozás még a proletár-összetartozásnál is erősebbnek bizonyul.

Ez így van s ha így van, akkor Naumannak és minden más birodalmi német politikusnak, kinek gyakorlati tapasztalata a nemzeti kérdésben természetesen kevés, sokkal óvatosabban kellene használni tanácsokat, formulákat, melyek hivatva volnának ezt a kuszált, bonyolult kérdést rendezni.

Néhány bókkal adózik Naumann itt-ott Ausztriának, mely rendkívüli nehézségekkel küzd nemzetiségi tekintetben s rendkívüli ügyességet fejt ki e kérdések kezelésében. Ez is tökéletesen igaz. Sőt több igaz, mint amennyi jelentőséget bókjainak tulajdonít a szerző.

Mi magyarok elfogulatlanul állapíthatjuk meg, hogy Ausztriában különböző kísérletek között hihetetlenül messzemenő liberális tartalommal teli kísérletek történtek nemzetiségi téren. Aki tudja például, hogy milyen volt normális viszonyok között az olaszok helyzete Triesztben, annak azt kell mondania, hogy a jogok megadása terén Ausztria elment itt a legszélső határig.

Olasz iskolák, olasz törvénykezés, olasz közigazgatás, olasz hivatalos nyelv általában, és sérelem gyanánt nem maradt semmi egyéb, mint az egyetem kérdése, tehát egy olyan kérdés, mely valóban csak akkor nyomulhat előtérbe, midőn már minden egyéb véglegesen és a lehető legjobban el van intézve s midőn a nyelvi és nemzetiségi törekvések beteljesedéséből csak igen csekély darabka hiányzik. Minden más ország példája azt mutatja, hogy a nemzetiségi jogok egyetem nélkül is teljesnek mondhatók.

A trieszti olaszokat azonkívül nemcsak ez a liberális kezelés, hanem minden igazi érdekük, gazdasági érdekük Ausztriához kötötte. S mégis, itt is voltak nemzetiségi harcok és ellentétek s ha voltak, akkor azt kell mondani, hogy a nemzetiségi probléma a legeslegnehezebben elintézhető mindenek között, hogy még a legszélsőbb liberalizmus sem biztosítja kielégítő rendezését s természetesen sokkal kevésbé egy olyan "méltányos és igazságos" eljárás, melyet Naumann igen nagy általánosságban ajánl.

Az az érzésünk, hogy ez az idős, tapasztalt, tudós, elmés és humánus író minden kiváló tulajdonsága ellenére is hamisítatlanul német abban a tekintetben, hogy Berlintől keletre és délkeletre, nem beszélt még félig-meddig műveltnek mondható emberrel, aki németül ne tudott volna, s ez a tapasztalat őt is megtéveszti.

Mint általában a németek, ismerve minden statisztikai adatot, ismerve politikai harcokat, régi marakodásokat, azért még mindig nem hiszi el, hogy "méltányossággal és jóindulattal" kölcsönös bizalom ígéretével és kérésével, minden külön érzékenység respektálásával, de mégis a német nyelv vezető szerepével - ne lehetne egy táborba gyűjteni mindazokat, akik amúgy is egy táborban vannak, csak éppen hogy intézményessé nem tették azt az érintkezési módot, mely épp oly mértékben s épp oly joggal vagy jogtalanul jelenti számunkra a megrövidülést, mint amilyen mértékben előnyt a német nemzeti - tehát nem pontosan közép-európai - gondolatnak.

*

Összekovácsolni, összeforrasztani a küzdő államokat, intézményes közjogi kapcsolatot létrehozni közöttük legenyhébb formában is, sokkal nehezebb feladat, mint vámközösséget csinálni, ami elvégre gazdasági és pénzügyi probléma, kétséges mérleggel, de a termelők és fogyasztók igen jelentékeny részének kétségtelen hasznával.

S az óvatos és mindig gyakorlati Naumann, míg habozás nélkül ajánl messzemenő közjogi reformokat katonai és diplomáciai kérdések közös intézése céljából: a vámpolitikában tulajdonképpen csak közbenső vámokat óhajt, meglehetős szerény területre korlátozva.

Igaz, hogy szerinte - s ez találó megjegyzés - a vámoknak ma már nincs meg az a jelentőségük, mint régen volt, tehát nem elsőrangúan fontos, vajon van-e vámhatár vagy nincs, vagy bizonyos cikkekre nézve van, mások szabadon jöhetnek-mehetnek, de ha Közép-Európa kiépítésében fokozat képzelhető el, akkor kétségtelen, hogy előbb jönne a vámunió s később, esetleg mint következmény a szorosabb, formális politikai összetartozás.

Naumann átugorja ezt a fokozatot, sokat kér mint politikus, mint közjogász, s aránylag keveset mint vámpolitikus. Ez a részlet feltűnően figyelmeztet bennünket arra, hogy a könyv nem éppen agitáció l'art pour l'art, hanem eleve kitűzött célok érdekében s a célokat aligha maga az író tűzte ki.

*

"Wirtschaftsstaat auf Kündigung" - mondja Naumann Magyarország és Ausztria gazdasági viszonyáról, a "Monarchie auf Kündigung" variációjaképpen. Nem volna jó debatter, ha ezt az ismert és találónak ismert jelzőt fel nem használná, midőn éppen azt akarja bebizonyítani, hogy szükséges felmondhatatlan közösséget létrehozni a szövetségesek között, holott eddig, - a közös ügy nagy kárára - még az egységes külpolitikájú és védelmű Ausztria-Magyarország gazdasági viszonya is felmondható volt.

Monarchie auf Kündigung, vagy Wirtschaftsstaat auf Kündigung, képnek igen plasztikus, de valóságnak nem valóság. Más helyen éppen Naumann magyarázza meg, hogy különbség van bizonyos komplikáltabb formulák betűszerinti szövege és gyakorlati érvényesülése között.

Igaz, hogy midőn ezt magyarázza, a német birodalomnak szintén nem minden komplikáció nélkül való alkotmányáról szól, tehát egy olyan tárgyról, amelyet jól ismer s amelyet hasznosnak, helyesnek és beváltnak óhajt feltüntetni. Kétségen kívül ismeri Magyarország és Ausztria gazdasági kiegyezésének elveit is, a hatvanhetes törvényeket s az ezeken alapuló meg-megújított megállapodásokat.

Csakhogy ezzel már mások a céljai, s a cél módosítja az argumentumokat. A valóság az, hogy a kiegyezési törvény s a gyakorlat a különböző gazdasági természetű ügyek azonos és megállapodásos intézését rendkívül messzemenően biztosítja. A kiegyezés valóban felmondható, s mégis mindenki tudja, aki a mi állapotainkat igazán ismeri, hogy "Monarchie auf Kündigung"-ról szó sem lehet. 1906 óta Ausztriához nem vámszövetség, hanem vámszerződés köt, s közismert, hogy soha kevesebb szó az önálló vámterületről nem esett, mint ebben a periódusban.

Nem esett pedig azért, mert a mezőgazdaságot és az ipart más kérdések foglalkoztatták, igen nagyarányú fejlődés minden termelési ág figyelmét szinte észrevétlenül fordította el erről a problémáról - melynek szétválasztással való megoldása különben még mindig nem jelenti, hogy felmondottuk a monarchiát - s a közvetlen érdekeltektől kiinduló mozgás, lökés nélkül az ilyen kérdések, pusztán mint politikai kérdések nem maradnak felszínen.

Éppen Naumann okfejtése arra tanít bennünket, hogy egy ilyen gazdasági közösség, vagy megállapodásos szerződéses egyformaság, melynek tradíciói vannak, mely a valóságban messzebb terjed, mint ahogyan a paragrafusok a határt meghúzzák, állandóbb és megbízhatóbb jellegű valami, mint bármely új s mindenesetre kísérletet jelentő szorosabb megállapodás. Olyan államjogi szerződést különben Közép-Európában sem lehet elképzelni, melyben a szétválás lehetősége abszolúte ki volna zárva. S ha igen? A német-francia békeszerződést is örök időkre kötötték.

*

Ezekkel a gazdasági kérdésekkel kapcsolatban a felmondhatóság vádját kétségen kívül célzatosan s az agitáció érdekében élezi ki Naumann. Más jelentősége van annak, midőn a katonai kérdésekről szólva mondja azt, hogy már hadseregünkben is feltalálható az ismert "Kündbarkeit". Naumann egyrészt a honvédségre céloz, másrészt a hadsereg költségeinek fedezetére és felosztására. Ez a vád azonban oly igazságtalan s annyira nem felel meg a való helyzetnek, hogy egészen kirí az óvatos és előzékeny Naumann okfejtésének sorából.

Magyarország és Ausztria viszonyának sok minden sebe, baja van, de hogy a közös védelem terén bármi is lényegileg felmondható volna, - ez a betegség nem fordul elő kórtörténetünkben. Mindennél jobban bizonyítja a háború egész lefolyása. A honvédség, igaz, hogy speciális magyar intézmény, de aligha jelenti a hadsereg felmondhatóságát. Szervezet, egységek, felszerelés, szabályzat, tökéletesen azonosak.

S mindentől eltekintve a királynak, mint legfelsőbb hadúrnak, békében is, de különösen háborúban oly messzemenő jogai vannak a hadsereg kérdéseinek s a hadműveleti kérdéseknek intézésében, hogy ez maga kizárja a felmondhatóság gondolatát is. A honvédségnek, igaz, van külön adminisztrációja. De ez az adminisztráció kitűnően bevált, s az óriási anyag miatt bizonyos megosztás akkor is szükséges volna, ha nem volna a közös hadsereg mellett honvédség Magyarországon és Landwehr Ausztriában.

Naumann egy emlékiratra hivatkozik, mely évi hetvenöt millió koronára becsüli azt az összeget, melyet fölöslegesen kiadunk, azért, mert külön honvédséget tartunk fenn. Sejtelmünk sincs róla, miféle emlékirat ez, de hogy a honvédség által okozott költségszaporulat tizedrész ennyi sincs - s ha van, relatíve nem sok, mert nem szabad elfelejteni, hogy több ember adminisztrációja honvédség nélkül is több költséggel járna - s hogy megfelelő módon még azt a csekély kiadástöbbletet is apasztani lehetne, amit minden valószínűség szerint okoz a honvédség fenntartása, az egészen kétségtelen.

Naumann, a meggyőződéses militarista, ezt az argumentumot rosszul használja, ezt a Kündbarkeit-et ott fedezi fel, ahol nyoma sincs. Mert az újoncmegajánlással szemben itt az általános védkötelezettség s fedezet, költségek, felosztás, kvóta, ki beszélt róluk a háború egész folyamán?

Ha nem volna honvédség, akkor, a háborúban kiépült szervezete szerint meg kellene csinálni, annyira belétartozik abba a gondolatkörbe, mely Közép-Európát óhajt, egységes védelmet, egységes külpolitikát és katonai politikát, de ennek keretén belül a külön jogok és "Statshoheit"-ek respektálását.

*

Naumann célja meg van jelölve már az első oldalon, s nem felejtendő el, az összeforradás. A probléma gyökere pedig, fokozatosan elkülöníteni a nemzeti államokat a gazdasági államtól és a katonai államtól.

*

S az indokolás lényege?

Jobb együtt, mint szétszórtan. A nagynak egyedül nagyobb a tekintélye, mint a kicsiknek együtt. Vagyis, a vesszők egyenkint széttördelhetők, de nincs olyan emberi erő, amely a jól összekötött vesszőcsomót el tudná törni.

Nagyon igaz.

Álláspontját már az első oldalon, de - azt is lehet mondani - már a találó és kifejező címben tisztázván, Naumann egész könyvében tulajdonképpen az összekötendő közösség tagjait elemzi, feltételezett véleményüket ismerteti, vitatkozik velük és vitáztatja őket s álláspontjukat folyton rendkívüli tisztelettel idézve, megindokolva, megértve, - igyekszik, hogy mindenkit meggyőzzön.

Szándékosan laza, inkább romantikusan dilettáns, mint szakszerű, valahányszor a katonai, államjogi, diplomáciai és gazdasági jövő formáiról beszél. Mellékes a kötelék formája - jelzik rapszodikus tervezgetései - csak higgyétek már el, birodalmi és ausztriai németek, szlávok, lengyelek, csehek, magyarok, hogy a kötelék hasznos és szükséges.

Higgyétek el, hogy szükséges, mondja, ő maga azonban mintha nemcsak szükségesnek, de pontosabban megjelölve elkerülhetetlennek is tartaná. Mintha adatain, érvein, statisztikai táblán kívül azt is s talán első sorban azt óhajtaná közölni ebben a formás, helyenként kenetteljes, gyakran elmés s mindig érdekes könyvben, hogy többet tud, mint amennyit elárul, nem jósol, hanem informál, mintha barátunk, mindenkinek, munkásnak és nagybirtokosnak, szlovénnek és magyarnak, szocialistának és junkernek barátja gyanánt, publicisztikai agitáció formájában beszélne tervekről, melyek a valóságban már érettebbek, mint - tudatosan szerkesztett - vázlatos ismertetésük.

S ha így van, akkor Naumann Mitteleurópája arra biztatna bennünket, hogy helyeseljük és kívánjuk azt, ami úgyis be fog következni. Ha csakugyan bekövetkezik, döntésünket meg nem várva, mint elemi esemény, mint ahogyan a háború jött, s amint a békét várjuk, s ha majd bekövetkezte bizonyosabbá, vagy legalább valószínűbbé válik, mint amilyen ma, maga Naumann is csudálkozni fog, mily könnyű lesz minket - mindenkit - Közép-Európa hasznos és szükséges voltáról meggyőzni.