Tehát az említett háttérbeszorulása, mással együtt jelen valósága a nevetségesnek a nyugati irodalmakban is megvan, de ne felejtsük, hogy tiszta humoros, komikus művek még viszonylag is nagyobb számban vannak, ilyen írók teljesedettebb formában jelentkeztek, mint nálunk.

De nem csodálatos-e az, hogy a legjobb komikai eposzt a legfinomabb melancholikus érzésektől zaklatott lélek, Csokonaié költötte, meg hogy legnagyszerűbb humoros eposzunkat dantei lelkű Arany Jánosunk, a ballada-költő írta? De azért nevezhető-e Csokonai a komikai szerzőnek, Arany a magyar humoristának? Nem.

A rejtély nyitját talán ott kereshetnénk, hogy a végletes magyar kedély nagy kilengéseinek ritkán érintett, messze egy határpontja a komikum is, a humor is. Az olyan író pedig, mint Jókai, csak humorosan lát, de az egész életet humorosan felfogni nem tudja, mintha érezné, hogy azért az élet nem ilyen s csak ő lát így.

Az is rendkívül érdekes, hogy az alacsonyabbrendű, mert könnyebben megírható komikum, amely főleg a franciáknál, özönével adja a jó, sőt igen jó vígjáték-írókat, kevesebb magyar mű lényege, alaphangja, mint a magasabbrendű, mert nagyobb lelket, átfogóbb intelligenciát feltételező humor.

E jelenség magyarázatát abban lelhetjük, hogy a komikum az élet esetlegességeiből, lélek és test divatjából veszi tárgyát, míg a humor tárgya mindig közelebb áll az örök emberihez - s a magyar élet, amelyet kelet és nyugat, észak és dél néha tíz évenként változó irányú kultúrszele fúj keresztül, oly gyorsan változtatja lelki-testi divatjait, hogy mire kicsúfolnák, már nincs vagy annyi van egyszerre, hogy egyik sem nőheti ki magát a kor domináló hibájává, se szentimentalizmus, se secessió, se tolsztojkodás, se "modern"-ség.

E divatváltozásnak, hogy írásra sarkalljon, oly arányúnak kell lennie, mint volt a magyar köntösnek német plundrával való felcserélése Gvadányi idejében. Viszont például a szenteskedő kalandorok vagy tudományokban nyafkáskodó nők hibájához hasonló jelentőségű társadalmi fekély sose pusztított nálunk s még igazán magyaros, saját termésünk, a külföldieskedő nemes s a parlagi magyar gavallér (eredeti?) sem találta meg azt a festőjét, aki velük együtt halhatatlanná legyen.

Az elsőt Kisfaludy Károly után ezerszer újra rajzolták, de hisz ez alak mindig szórványos jelenség volt, a másodikat, akit Bessenyei gyúrt először franciából magyarrá, addig formázták míg élc-raktárrá, vicclap Mokány Bercijévé nem süllyedt, egyik sem találta meg teljes és művészi megrajzolását, mert az életben kevés volt a Szélházy, kevés a Mokány s mind a ketten hamar megjavultak.

Ha volt is humoristánk, komikai írónk, aki valamely, szórványos és sokadmagával együtt élő korhibát művészien kifejezett, éppen az előbb kifejtettek miatt hamar megöregedett. Igen sok régi nyugati vígjáték ismerősebben hangzik nekünk, mint Szigligeti vagy Kisfaludy, mert e két magyar típusai esetleges vagy alig látott hibát elevenítenek meg, s még ha tíz-húsz esztendőn keresztül állandóan uralkodott hibát is ábrázoltak volna, akkor is elöregedtek volna korunkig, mert oly óriási zökkenéseken ment át a magyar élet, mint egy más nemzeté se, azalatt.

Tiszta humoristánk csak kettő van, Pákh Albert és Mikszáth.

Az, hogy Pákhot nem ismerjük, - az igaz, hogy elöregedett ő is egy kissé, de még mindig van olyan mulatságos, mint Mark Twain, e lángésszé nőtt száraz angol-szász - jelen fejtegetések körébe nem tartozó irodalom-politikai és könyvkiadói szempontok eleven erejében leli egyrészt magyarázatát, de másrészt ő is irodalmunk nagy torso-i közé tartozik.

Mikszáthot mindnyájan ismerjük.

Az ő tehetségének lényegét a humor s a vele határos fantasztikum alkotják, amelyet sajátságosan színez egyénivé valami jóakaratú, szeretőszívű, dohogó, keserűségben sem disszonáns, derült cinizmus. Az ő humora amily közeljár néha a blasfémiához, ha mélyebben tekint a nagyok hibáin keresztül lelkeikbe, épp oly gyakran tapossa a megalázkodás síkos útját, ha ingerültsége önmaga ellen fordul.

De ez az ingerültség, ha néha sértő is karcolása, sosem emelkedik erkölcsbírói magaslatra, ahonnan már csak a prédikálás hangzik jól, megmarad azon a ponton, ahol az ember egyet legyint: "Elég disznóság, hogy ilyenek vagyunk, de alapjában véve inkább nevetséges, mint szomorú!" Nála nemcsak a hang, a tárgy, a stílus humoros, hanem a lénye az, amely másképpen nem is tud látni s hogy ez a látás mily meglepő beállításokat produkál, legjobb példa rá sajátságos Jókai-életrajza s azok a kis bevezetések a klasszikus magyar regények elé.

Nem egy rajzával, regényével vagyunk úgy, mint Moličre vígjátékaival, hogy végignevetjük, végigmosolyogjuk s a könyvet letéve, megszakad a mosoly és elkomorodunk, elgondolkozunk. Elkomorodunk az ocsmányságokon s elkomolyodunk annak a nagy elmének, nagy szívnek szemlélésén, mely, ha nem átkozódhat, ha nem javíthat, inkább mosolyog.

Az embernek önkénytelenül is a finom japán jut eszébe, aki mosolyog, ha visszautasítom portékáját, mosolyog, ha rideg vagyok vele, mosolyog tán akkor is, ha meghal, mert az élet szomorú, de végtelenül kisszerű komédia, amelyen csak mulatni lehet.

Az emberek ostobaságukban gonosz bolondok s az okos, jó embernek csak egy hivatása lehet, csörgő-sapkát nyom fejébe s mosolyogva veti meg azokat, akik megnevetik bohóságait, pedig saját-magukat tárja elébük.

Mikszáth mint szellemi jelenség is, egészen kivételes és sokkal kevesebb köze van Jókaihoz, mint hirdetni szoktuk. Semmiesetre sem tanítvány vagy pláne "követő", hacsak úgy nem értjük, mint hogy Maupassant Flaubert tanítványa.

Mindezzel szemben a mai magyar irodalom feltűnően gazdag humoristákban, mókázókban, akik között a nyelvhasználat újabban nem tesz különbséget, mind a kettőt humoristának nevezi, sőt mennél inkább súrolja a nevettető szerző írása a groteszk bolondságot, attól szívesebben nevezi humoristának.

Ha nem csalódunk, ennek az újabb generációnak idegen ősapja Mark Twain s magyar elsője Sipulusz. "Szegre akasztván kalapját és elveit, a mulatság ezen foka után már csak a rendőrség vagy a knikebejn jöhet", az ilyen kifejezések, amelyek ma ezerféleképp szétszedve és variálva humoristáink fegyvertárát teszik, épp úgy, mint a mókázónak "humorista" elnevezése Sipuluszon keresztül Mark Twainre utalnak. Nem bizonyos még, hogy mily szellemi viszonyban van Rákosi Viktor Mark Twainnel, mennyi a függés, mennyi a hatás, de az biztos, hogy azonos mentalitást tüntetnek föl.

Sipulusz volt az első modern magyar író, akin az olvasó halálra nevethette magát. Amit ő egy talpig olajjal kenekedett két meztelen ember sakk-partijáról, a csecse lelenc: csecsenről, a borról, amelyet fel kell deríteni, elbolondozott, fellépése idején szédületesen új és mulattató volt. Aztán az történt vele, ami minden újítóval, apró ötleteiből mások regényt, szavaiból mondatot, egy jelzőjéből egész fejezetet szélesítettek ki s elévítették mesterüket.

Különben a móka igen veszedelmes műfaj, eszi az írót, mert a mókázás csak látás- és beszéd-modor, mihelyt megszoktuk, nem mulattat. Utóbbi években mondogatták, hogy Sipulusz humoreszkjei meggyengültek. Dehogy! Csak ismerjük már módszerét, tudjuk előre "szegény, de becstelen"-féle fordulatait, helyzeteit s ezért nem nevetünk. Sipulusszal egyidőben Murai Károly nevét is nevetős arccal kerestük a napilapok tárca-rovataiban s mikor az ő, inkább a tárgyban, mint előadásban nyilatkozó humorát is megismertük, új után vágytunk.

Mert a humoristákkal is úgy vagyunk, mint a viccekkel, valaki kitalálja az első "mi a különbség a koronás áruház és a földművelő zsidó közt, koronás bazár és boronás kazár" viccet, ezerszámra csinálják a hasonlót, míg végre egy cervantesi megállapítás az őserdőben elhelyezett zongoráról, amely lent marad s a majomról, amely fölmászik a fára, az egész vicc-családot diszkreditálja. Aztán jönnek a víz-viccek, a hadi viccek, mindig új ötlet, új görbe tükör!

Jó ideig Heltai Jenő, a mulatságos Elta volt a helyzet ura, írván az osztyák-ról, amely többesszám, egyese osztya, érdekes nép, kinek kosztja az ostya s ezt az állam ingyen osztja, bemutatván az urat, aki belép a vendéglőbe, kijelenti, hogy ő a trójai faló s rögtön felfal két bifszteket stb.

E majdnem nyelvtani humorral egy időben Molnár Ferenc megtalálja a mélyebb móka tárgyait a pesti életben, ő már nem annyira bolondozva beszél, mint inkább bolond dolgokról beszél s történetei a foghúzásról, borbélyról, fotográfusról, a "mudern"-ről (egyike a legjobbaknak), a lipótvárosi disznótorról, ősmagyar mulatozást rendező új magyarról kényszerű helyzetek, akarnokoskodások mélyén rejtező örök nevetségest látják és láttatják meg.

Benne már a moralista néz, de amit észrevett, a humoristával beszélteti el s azt, aki a bőgőbe való belerugást előre kialkudja, s a szerencsétlent, akinek mafla arcával barátságosan kell a kék-rongyait pálcájával taszigáló úr masinájába nézni, a mudernt, akinek "új kreációja" a szalon szőnyegére alkalmazott köpés, nemcsak megnevetjük, de némi undorral le is nézzük. Molnár a legbüszkébb humoristák egyike, hihetetlen intenzivitással tudja alakjait, a pesti ember életét elkeserítő apró nyavalyákat megvetni s mintha csak azért nevetne, mert úri ember nem veszekszik.

Neki nemcsak megnevettető ürügy a tárgy, de ziláltan kis-nagyvárosi életünk valamilyen többé-kevésbé nagy baja, félszegsége, amelyen igazán bosszankodna, ha érdemes lenne, ha lenne rá ideje. Az ő soraiból kiérezzük, hogy nem esetlegesen észrevett őrült bolondságokról van szó, hanem egy felemás, egészen kinem alakult társadalomról, amelyben az élni nem tudás titkos szálai fűzik össze a "randa kalauz"-t katonának néző cselédet a fogfájóssal s a disznaja levágásához Herzelt hívatni akaró bankárral.

Nevetése mögött ott óhajtozik a társadalomjavító emberbarát őszinte kívánsága, - amelynek nem egy régebbi Vasárnapi Krónikájában adott komolyabb kifejezést - hogy mindez a sok, mást bosszantó, engem nevettető furcsaság megszűnhetne valamivel több jóakarattal, megértéssel, műveltséggel. Aminthogy nem véletlen, hogy idők folyamán a pesti erkölcsök mókás ábrázolásától komolyabb fejtegetésükre tért át a művészet nem kis kárára s polgártársainak nyilván nem kis hasznára.

Ilyen előzmények után vetődik fel - inti, Carinti, Karinthy Frigyes egy nálunk majdnem egészen új humoros műfajjal, a pastiches-sal, egy élc-lap hasábjain. Az ő pastiche-a valamely író tulajdonságainak nemcsak másolása, hanem modorának, hibáinak groteszk megnagyítása s éppen ebben új. Mikor a "kezdő író vázlatai"-nak nevezett bohóságok felgyűlnek, kötetben adja ki őket s a közönség kegye egyszerre kijelöli útját, amelyen haladnia kell.

Evvel a kötettel újra éljük a Sipulusz és Molnár adta hasgörcsös nevetéseket s az írónak a kimókázottal szemben nyilatkozó látszólagos közönye nem hogy ártana, de inkább növeli a nevettető hatást s csak később, megcsillapodott rekeszizommal, ahogy ő mondaná, állapíthatjuk meg, hogy a humor területe mennyire megszűkült. Már Elta tréfái is elárulták a légkört, melyben születtek, Molnár pedig igazán csak pesti, a szó legszebb, legnemesebb értelmében ugyan, Karinthy végül egyenesen csak pesti író.

Kávéház és szerkesztőség az ő világa, az igaz, hogy az a kávéház, ahol majdnem az egész magyar irodalom megjelenik személyesen, s az a szerkesztőség - mint típus, - ahova pesti életünk minden zuga bocsát egy szálat, de végeredményben mégis csak a magyarságban Pest és Pesten egy kis kör. A türelmetlen és már megkedvelt cukrát folyton gyerek-módra követelő közönség kívánsága meglazítja később e határokat, de azért Karinthy mégis főképp az író-világ mulattatója. Nagy feladat, mert kényesek vagyunk, sok más hasonló szelet láttunk, de találd meg a módját, hogyan mondj mindenkiről mindenkinek rosszat nevettetően s tied a pálma.

Karinthy meg is találta a módját. Ha szerelmes vagy egy jelzőbe, szereted az összetett szavakat, az alliteráló antitézist, a hosszabb verssort, a tömör fellengzést, kritikusaid sem veszik észre, de Karinthy meglátja s nemesnek affektált pátoszodat scatologikus vaskosságon gyakorolja tovább, sorszámra fizetett derültségedet tovább fűzi s leleplezi kapzsi kedélyeskedésedet, rímjátékodból őrült galimatiászt gyúr, perverz szín- és illat-szeretetedet - pardon! - fagyos lábadra irányítja, modorosságodat jobban tudja, mint magad, a sok erőltetett finomsághoz sarat kever, sőt különb sarat a már sárhoz, groteszk formába gyömöszöli s arcodba vágja, fáj, hogy megírt s neheztelsz, ha kimaradtál a kötetből.

Aztán egyre-másra jönnek a kötetek, amelyeknek méltatása túlnő e vázlat határán, vegyesen ontva a kitűnőt és gyengét, de a pesti fiatal író világnézetéből ritkán lépve ki, megírva ezerszer megírtat hol végérvényesen, hol lankadtabban, megírva a meg nem írtat, lehetőt és lehetetlent - többek közt az utolérhetetlen A pertli-t - úgyhogy egy végtében való elolvasásuk egyet jelentene a nikotin-mérgezéssel.

Legújabb könyve azonban nemcsak humora miatt érdekes, hanem tárgyánál fogva is. Egyrészt, mert egy Molnár Ferenc felvetette témát, a pesti gyereket rajzolja, másrészt, mert ezzel tagjává válik ama már szinte kis könyvtárt kitevő irodalomnak, amelyben színekért, évekért, hangulatokért, alakokért gyermekkorunkhoz folyamodnak az írók. Igaza lenne Remy de Gourmontnak, hogy az ember legintelligensebb gyermekkorában, úgyhogy az igazi lángész az, aki gyermekkori szellem-frissességét megtartja s a közönséges ember egy nem fejlődő gyerek?

Talán nem azért, hanem inkább, mert generációnk önkénytelenül érzi, hogy gyermeksége idejére esett a magyar világ egy olyan hatalmas szellemi változása, amelyről csak később fogja a történelem kimutatni egész nemzeti létünkre kiható fontosságát. Szinte lázasan rögzíti meg íróink egész serege lírában és regényben a helyhez kötött és vándorsorsú, gentry, zsidó, kispolgár, művész-gyerek el sosem törülhető benyomásait, amelyeken mai gondolkodásmódunk épül - s igen jellemző, hogy szerzője a könyvet a "Szegény kis gyermek panaszai" írójának ajánlta.

Világa Pest, az V. kerület, sőt a reál, nem nehéz kitalálni, maga megmondja, de azt nekünk kell külön megállapítanunk, hogy mesteri kézzel állítja elénk ezt a diákságot s egész bizonyosan egyik töredékét, de nevetése könnyéről nem egyszer kétségben vagyunk, hogy nem titkos megindulása sajtolta-e ki s magunknak sincs kedvünk mindig nevetni, ahol pedig lehetne.

A rossz tanulónak az életre minden iskolánál jobban előkészítő keserves, míg éljük, nevetséges, mert elmúlt küszködése vibrál gonosz-hamiskás grimaszban előttünk végig a könyvön a hétórai felkeléstől a sanyarú bizonyítványig, amelyet meg kell magyaráznunk szabályokkal, törvényekkel, félreértésekkel, ideiglenességekkel, lehetőleg folyékonyan, hogy apa meg ne pofozzon első haragjában, s hiába minden remek karintiáda, nem nevetjük ki úgy a szegény klapecet, aki lóg a szeren, mert írója is mintha szánná, sajnálná benne azt, qui lui ressemble comme un frere.

A nevetés meg-megcsuklik s leghangosabb csakugyan akkor lesz, amikor az iskolából szabadulva A néninél condoleál a kis Frédi. Be kell azonban vallanom, hogy a mi vidéki tanulókorunk másmilyen volt, de azért sok helyen ismerős hang ütötte meg fülünket, ismerős porszag szárította torkunkat, ismerős izgalom, vágy, terv hevítette szívünket, mert Karinthy a részlegesben is meglátta az általánost, ami nem is lehet másképp oly kitűnő megfigyelőnél, mint ő.

Azt sem hallgathatom el, hogy a "Tanár úr kérem" egypár valóságos alak igazi nevének kiírásával annál is inkább hibázott, mert a helyzettel nem ismerősök úgyis költött névnek nézik, mint a többit, s azoknak nevetős meglepődése, akik a helyzettel tisztában vannak, nem éri meg lehető érzékenységek lehető megsértődését. Hogy pedagógiai szempontból is némi aggályokat lehet a könyvvel szemben támasztani, az is bizonyos, de ennek fejtegetése itt nem lehet feladatunk.

Egy "szegény kis gyermek panaszai" ez a könyv, nem más alapjában, csakhogy ez a kis gyerek, mire elbeszéli, megnőtt, nagyon megnőtt, az új magyar irodalom legkedvesebb, legötletesebb, furcsa, de dús, néhol megdöbbentő fantáziájú, a leggroteszkebb kapcsolatokat teremtő, nem mindig eredeti, de mindig újnak tetsző, egyéni szókötésű, egyéni stílusú, a legtréfásabb szóvonzatokban dúskáló humoristájává nőtt, aki görbe tükröt tart ugyan elénk könnyed mozdulattal, de könnyed mozdulata a nehéz tornákon szerzett öntudatos erőé s görbe tükre művelt, tudós optikus kis remekműve.