Ignotus :Kávéház

1916 | Április

Nádas Sándor vígjátéka a Vígszínházban

Erről a darabról nem kell lábujjhegyen írni, mintha beteg volna a házban. Nádas Sándor kedves és okos emberekkel kedves és okos dolgokat mondat s megpróbálja - mert minden első darab ilyen próba - lehet-e ezzel három óra hosszat lekötni az embereket, figyelmüket, jókedvüket. Lehetett, erről nem kell teoretizálni, mert itt a valóság, a darab tetszik, szeretik. Holott alig történik benne valami - kifelé.

Ám ez optikai csalódás, - belül igenis történet, sőt esemény megy végbe s a témájába magába bele van foglalva. A külső meséje az, hogy itt az a bizonyos vad és bohém zseni, kit egy ügyes és okos kislány megfog, megszelídít s egyre-kettőre rendes és dolgos emberré nevel át. A témája azonban több ennél a mesénél s nagyobb és mélyebb történet. A témája maga az úgynevezett bohém zseni, a született művész.

Az, hogy a született és igazi művész született és igazi munkás, ki nem tud munka, komolyság, mesteremberes rend és szorgalom nélkül meglenni, és szerelmet, barátságot, társaságot, világot, még a saját egyénisége féktelenségét, szeszélyeit és hajlandóságait is beletöri és beleszervezi a munka, a dolgozhatás boldog igájába. Ezért tud Nádas eseménytelen kis meséje hatni - mert az embere vékony és szivárványosan csillogó burkon egyre érzi, hogy alatta már végbement az igazi és nem kicsiny cselekmény, - a művésznek az a munkája, hogy magához hozzámimikrizze a világot.

Mire a kislány eljön, hogy megszelídítse és rendre tanítsa a bohémot, az már rég megszelídült és rendes ember lett, sőt mindig is az volt, s a kislány csak azt hiszi, hogy ő nevelésre és szelídítésre kellett ide, - valójában a már meglévő rend és komolyság és munkaimádat szítta ide, mint a dolgos életnek induló férfi számára alkalmas élettársat. Ezért nincs ennek a darabnak konfliktusa, - minek is? amint a mágnes közel ért a lágyvashoz, el volt döntve a sorsa, a története s mintha már meg is történt volna, hogy odarepül és odatapad.

Tudatosabban mélyíteni azért persze lehetett volna ezt a darabot. De Nádas szemmelláthatóan utálja a komédiát s a fontoskodást s azt hiszi, hogy ez komédia és fontoskodás volna. Ha többször ír majd színpadnak s megtanulja darabjait próbákon megcsinálni, ahogy a szabász az embernek testén tűzi ki a ruhát, át fogja látni, hogy azért nem komédia és nem fontoskodás, ami más, mint az életbeli egyszerűség és póztalanság.

Mint ahogy rá fog jönni, hogy a színpadon másképp kell meghajolnia, mint az életben, hogy meghajlása onnan olyannak lássák, mint az életbeli, úgy azt is észreveszi majd, hogy az írói jó embermeglátás s az írásbeli jó beszédstílus még nem színpadi optika és akusztika, - hogy ott egy kicsit másképp kell megmodellálni az embereket, megszerkeszteni a mondatokat s egymáshoz ragasztani a jeleneteket, hogy eleven embereknek lássanak, hogy természetes beszédül hassanak, hogy egymásból és egymásba folyó mozzanatoknak tessenek. De a kedvesség, az okosság és, kivált, az alacsonyrendűség híja így is érték és mulatság.