A legjobb "remis" mögött is ott lappang a "revanche" vágya, a legjobb remis is a fegyveres békét, az új harcra készülődést, talán csak a hosszabb fegyverszünetet jelenti. A vereség gondolatába csak az nyugszik bele, akinek át kell látnia, hogy nemcsak gyöngébb volt, hanem még sokáig gyöngébb is fog maradni. És a háborút követő békeállapotra nagy befolyással lehet az is, hogy a győztes milyen békefeltételeket diktál a legyőzöttnek.

A békefeltételekben megnyilvánuló engedékenység néha új barátságot kreál, új szövetségest szerez, viszont a megalázó béke, melyben a legyőzött tűrhetetlen leigázottságot talál, éppen túlságos kérlelhetetlenségével keltheti fel a megtorlásnak azt a vágyát, mely az új háború lehetősége nélkül is megrontója lehet a békeállapotnak.

A békekötés előtt tehát legfeljebb tippelgetni lehet arról, hogy mi lesz a háború után. És meglehet, a békefeltételek, amelyek már valamelyes világosságot vetnek a jövőre, egyszerűen szét fogják fújni a tippelgetéseinket. De ha idejekorán találgatjuk is, ami még csupa bizonytalanság - bár ezzel a kombinálgatással nem süthetünk ki többet, mint a passziánsz-játékkal vagy az ólomöntéssel - nagyon természetes, ha máris ennyit tanakodunk arról, hogy mit rejt magában a békésebb jövő.

Akármilyen elszántak vagyunk is és akármilyen erős az elhatározásunk, hogy nem nyugszunk addig, amíg ki nem vívjuk a végső győzelmet, a legszebb győzelemnek is a nyugalmas, biztonságos, lehetőleg hosszú béke a célja. És képzeletünk szívesen foglalkozik azzal, ami olyan távol tőlünk. Ez a sok pislantgatás a talán még messzi jövőbe, ha nem is éppen a sokfelé mutatkozó béke-vágyakozás tudatos vagy tudattalan megnyilvánulása, mindenesetre szórakoztató játék és a felnőtt embernek csak úgy szüksége van a játékra, mint a gyermeknek, a felnőtt játéka csak komplikáltabb, mint a gyermeké.

Amilyen természetes, hogy ebben a formában is sokan játszanak pasziánszot, olyan hiba volna, elhitetni magunkkal, hogy máris szinte bizonyosságok, amiket a pasziánsz-kártyák ígérgetnek. A háború végét még sehol sem látni és ameddig azt se tudjuk, melyik tájékról fog ránk köszönteni a hosszabb vagy rövidebb békével biztató megoldás, még azzal se lehetünk tisztában, mit söpört el esztendők hosszú sorára a már egyéves háború, még azt se számíthatjuk ki, mi nem lesz a békekötés után.

Vége annak - mondják - hogy a magyar, ha csak tehette, rohant a külföldre, elkölteni a pénzét. Vége annak, hosszú időre, hogy minduntalan bekukkantunk Párizsba és hogy nyaranta elleptük Itália fürdőhelyeit. A Riviéra elvesztette sok hűséges vendégét, angol tanulmányútról többé nem is beszélünk. Nem fogunk ezentúl Oroszországba kívánkozni, "a külföld magyarjai" úgy el fognak tűnni a világból, mint a gyászmagyarok.

Ha eddig semmi se tudta leszoktatni őket arról, hogy az idegenben költsék el azt, amit a hazai termőföld ad nekik, most már kénytelenek lesznek itthon maradni és megtanulni, hogy "a nagy világon e kívül nincsen számodra hely." A nagy többségük meg se meri próbálni az entente országaiba való elkalandozást, a többire a mai ellenségek a béke után is olyan görbén fognak nézni, hogy a vakmerő megriadtan száguld vissza az expresszen vagy autón.

Ez is nagyon kérdéses. Mert - hasonló értékű megokolással tippelhetjük azt is, ami ennek a jóslatnak ellent mond, hogy a magyar vándormadarak ezentúl is el fogják lepni a külföldet, hogy Ausztriának, Németországnak és Törökországnak kétszer annyi magyar látogatója lesz, mint eddig, hogy Svájc, Hollandia, Dánia és a skandináv államok szépen el fogják látni azokat a magyar vendégeket, akik régebben az entente-országokba jártak, hogy Amerikába ezentúl se fog kevesebb magyar áthajózni.

Az se lehetetlen, hogy a Riviérán, ahol mindig szíves fogadtatásra lelt Közép-Európa pénze is, mindjárt a békekötés napján meg fognak szüntetni minden ellenségeskedést és a külföld magyarjai akik nem felejtik el, hogy az entente soha sem gyűlölt minket annyira mint a németeket, erről hamarosan tudomást szereznek. De - kivált, ha az olasz háború nem tart sokáig - az idegenforgalomból élő Olaszország se fog évekig várni annak kifejezésével, hogy különbséget tud tenni osztrák meg magyar közt és hogy ő mindig csak az osztrákot gyűlölte.

No és ha az entente-országok valamelyike érdemeket talál szerezni akörül, hogy hamarabb jutunk a győzelmünkhöz, mint reméltük... vagy az előzékenységig konciliánsnak mutatkozik a béketárgyalások idején... ez könnyen leszerelhet, egy-kettőre, sok régóta ápolt haragot. És hogy Párizsban vagy Londonban görbén fognak nézni az előkelő magyarra?

A szállókban meg a vendéglőkben semmiesetre. A magyarságát talán meg fogja róni magában a portás, de a sok pénzét ez is megsüvegeli. 1870-1871-ben is elég nagy volt a gyűlöletesség francia és német között, de a békekötés után minden gyűlöletesség csak három napig tart gróf és portás között.

Csak egy bizonyos, jó lesz, ha az a magyar, akinek kevés a pénze, egy héttel a békekötés után nem siet az entente-országokba. A többi - még ki tudja meddig?! - csupa "meglehet."