Még ma is bámulva állunk meg a Nilus völgyében lévő piramisok és egyéb hatalmas ókori építmények előtt és kérdezzük, hgoy ezeknek az épitményeknek óriás termésköveit az egyiptomiak hogyan fejtették ki a kőbányákból? Hogy baltákat, vésőket használtak volna, ez nagyon valószínütlen feltevés.

Nem is így volt, mert már a régi egyiptomiaknak voltak robbanó szereik, amelyeket a természet erőinek kutató megügyelése adott kezükbe. Csupán hasadékokat véstek tehát a közetekbe, vagy pedig néhány sor kisebb-nagyobb lyukat furtak, ezekbe faékeket vertek, aztán forró vizet öntöttek rá. A száraz fa mohón szedi magába a vizet, megdagad és olyan nyomást gyakorol maga körül, amelynek még a szikla sem tud ellentállni, inkább meghasad.

Ilyen robbantó eszköznek az egyiptomiak leginkább a fűzfát használták, amely nagyon sok vizet képes magába szivni. A természettudomány sokféle erőt tud megnevezni, amelyek ennél a mindennapos, de alapjában mégis különös tüneménynél közrejátszanak. Először is: a fa rostjai ugy szerepelnek itt, mint a hajszálcsövek, amelyeket ha folyadékba mártunk, bennünk ez a folyadék mindig magasabban áll, mint kívül, a cső körül.

A hajcsövesség tüneménye ez, amely egyuttal természeti törvény. Ugyanezen alapszik az összes likacsos testeknek, például a cukornak, vászonnak vizfelvevő képessége. Mindennapi tünemény, hogy egy folyadékcsöpp, amely a vászonra esik, azonnal minden irányban szétfut, még fölfelé is, a föld vonzóerejével ellenkező irányban. A fánál ehhez hozzájárul még a rostok sejthártyáinak nagy felszivó képessége, amely hártyák az egyes sejteket egymástól elválasztják ugyan, de amelyeken keresztül a tápláló nedvek mégis cirkulálnak.

A cirkulálás ereje rendkivüli erő, de szükséges is, hogy rendkivüli legyen, mert hiszen a tápláló nedvet a gyökerektől egészen a lombokig kell felvinni. Ujabb időkben megmérték a növényeknek nedvességfelszivó erejét és kiderült, hogy ez az erő több száz, sőt sok esetben több ezer atmoszféra nyomást is elér, vagyis nem igen áll mögötte annak a nyomásnak, amellyel egy modern ágyu a golyót kilövi magából.

A szóban forgó, ókori robbantásoknál használt természeti erők tehát ugyanazok, amelyeket "növési erők" néven ismerünk és amelyek minden tavasszal rügyet fakasztanak. Az Egyenlitő alatti vidékeken igen nagy a különbség a nappalok és az éjjelek hőmérséklete közt. Nemcsak az ott élő emberek érzik ezt, még pedig igen kellemetlenül, hanem megérzik még a holt kövek is, amelyek, a természet törvényét követve, a hidegtől összehuzódnak, a melegtől pedig kiterjednek. Ennek azonban következése, hogy a kő egyre lazább és lazább lesz. Eleintén vékony repedések támadnak rajta, aztán ezekbe nedvesség hatol bele.

A nedvesség megfagy a hidegben, jéggé válik és miiután a jégnek nagyobb a térfogata, mint a viznek, amelyből származik, egész sziklatömegek folyton ismétlődő nyomás alá kerülnek. A meleg, a hideg és a nedvesség: e három szövetséges mellett még az eső az, amelynek cseppjei lassan ugyan, de biztosan szétmállasztanak mindent, amire rácsepegnek. Erre a négy robbantószerre magának a természetnek van szüksége, hogy bizonyos célokat elérjen.

Müködésük többnyire alig észrevehető az emberi szemnek, de már az Egyenlitő alatt éjszakánként sokszor hallhat az utazó egy sajátságos, gyenge pattogást a sziklák közt: ez már jelzi, hogy a természeti erők munkában vannak, de hogy ezek az erők mit műveltek a lefolyt évmilliók alatt, ezt láthatjuk a hegységek letöredezett, szakadékos csucsain, oldalain, az óriás hasadékokon.

A meleg és hideg mint erők egész hegyeket választották ketté, azaz robbantottak és a völgyek, szakadékok igy keletkeztek. A hidegnek robbantó hatását az emberek nem igen használták ki technikai célokra. Legföllebb fizikai laboratóriumokban szokás mutogatni, hogy hogyan pattan széjjel egy vasrud, amelyet izzó állapotban a két végén szilárdan hozzáerősítettek valamihez. A kihülés folytán a vasrud összehuzódik és két darabba válik. Egy másik példa ez: Igen vastag falu vas gömböt megtöltünk vizzel, s a nyilást ólommal beforrasztjuk.

Ezután jég közé tesszük a vasgömböt. Mihelyt a víz megfagy, a gömb szétrobban, mert a természet erői utat törnek maguknak minden körülmények közt. Már a melegnek robbanó erejét sokkal inkább kihasználta az ember mindenkor. Már a legrégibb időktől kezdve egészen a kémiai robbantószerek feltalálásáig a tüz volt az az eszköz, amelyet a bányászok leginkább használtak.

A szétrombolásra kiválasztott kőzet előtt nagy tüzet raktak: a kőzet átmelegedve és kiterjedve a hőségtől: összehasadozott. Lényegében ez sem egyéb, mint robbantás a meleggel, amelyet az ember már ősidők óta mindennap használ a sütés-főzésnél, hogy a husnak, zöldségnek rostjait vele szétszakitsa, porhanyóvá változtassa. A tüznek hadi célokra való felhasználása szintén régi keletü.

Az ókorban ugy ostromolták a várakat, hogy hosszu rudakra erősitett serpenyőket toltak előre a várfalakig. A serpenyőkben tüz volt, amelyet hátulról fujtatókkal élesztettek. A falak a tűztől részint megrepedeztek, részint porhanyóvá lettek, ugy, hogy aztán a faltörő kosoknak már könnyebb munkájuk volt. A tüznek az a sajátsága, hogy minden nem éghető tárgyat, amellyel érintkezésbe jön, vagy kiterjeszt, vagy gázzá változtat. Ezt a sajátságát használták ki robbantási célokra.

Tüzálló szilárd agyagoknál is kimaradhatatlan ugyan a tüz hatása, de azért mégis csak csekély mértékü. Szabad szemmel jóformán nem is lehet ezt a hatást észrevenni. Máskép áll a dolog az olyan anyagoknál, amelyek a tüztől gőzzé, vagy gázzá változnak. Egy liter gáz több százszor nagyobb helyet foglal el, mint egy liter víz. Ezt a rendkivül fontos dolgot mégis csak igen későn használták ki, persze azért, mert nem jöttek rá arra, hogy kell a gyorsan elillanó gázt és gőzt befogni és munkára kényszeriteni. Csupán az előre haladott technika volt képes megoldani ezt a feladatot és ennek alkotó eredményei voltak a gőz- és exploziós motorok!

A pusztitás szolgálatában a lőpor feltalálása után sokszor felmerült a "gőzágyu" eszméje, amelyből a golyót a gőz feszitő ereje lőtte volna ki, azonban ennek alkalmas formáját még sem sikerült kieszelni. A robbantó erőkön kívül van még egy kémiai szer is, amelyet a régiek robbantásokhoz használtak. Már a régi egyiptomiak praktizálták azt, hogy a kőbányákban a furt lyukakban füzfaékek helyett oltatlan meszet tömtek, aztán erre vizet öntöttek.

A mész "oltódik", miközben térfogata és hőmérséklete nagyobb lesz, aminek következménye az explozió, épp ugy, mint a modern robbantószereknél, csakhogy sokkal gyengébb mértékben, mert a mész kevés gázt fejleszt. Az oltott mészből fejlődött ki a régi háborukban nagyon kedvelt "görögtüz", mint robbantószer, amely a mészen kívül még gyantából és más tüzet tápláló anyagokból, valamint könnyen illanó naftából állt.

Ha ez a keverék vizzel jött érintkezésbe, azonnal lánggal kezdett égni és a régi fahajóknak ugyancsak dolguk volt, hogy ezektől az uszó aknáktól megszabaduljanak! Mint látható, az emberek minden időben a legnagyobb leleményességet fejtették ki abban az igyekezetükben, hogy a háborut minél borzalmasabbá, minél pusztitóbbá tegyék az ellenségre nézve.

Annál inkább bámulnunk kell ezen, mert a régieknek egyrészt egészen más volt a világfelfogása, másrészt a maiakhoz képest szinte elenyészően csekély természettudományi és még csekélyebb kémiai ismereteik voltak. Be kellett érniök azzal a kevéssel, amit el tudtak lesni a természet titkaiból és ezt a keveset is csak kezdetleges szerszámokkal és segitő eszközökkel birták hadigépeikbe átvinni. Még azok a népek is, amelyek régenten a kultúra legmagasabb fokára emelkedtek, mint például a görögök, a rómaiak: alig ismertek más robbantószert a felsoroltakon kívül.

Ezekkel ma még megerősitett falu lakosságát sem lehetne házaiból kipörkölni, holott régenten kipörkölték a legerősebb várak lakóit is. Sőt ez nem is volt olyan nehéz dolog, mint ma talán képzeljük. Meg kell ugyanis gondolni, hogy régenten nem 10-15 kilométerről ostromolták a várakat, mint manapság, hanem közvetlen közelből, ugyszólván nehány lépésnyire bástyáktól, falaktól.

A vár védői és ostromlói ugyszólván folyton farkasszemet néztek egymással. A nem civilizált és félvad népek, akik a hadigépek készitésében járatlanok voltak, ezeknek a gépeknek hiányát egyszerüen a harcosok sokaságával, rengeteg tömegeivel pótolták. A történelemből tudjuk, hogy a tatárjárás idején Magyarországot akkora tatárcsorda özönlötte el, amelynek száma aligha volt kisebb félmilliónál.

Rémitő szám az alig negyvenezer főnyi akkori magyar hadsereghez képest! De a tatároknak nem is volt egyéb fölényük ezen a sokszoros túlerőn kívül egyetlenegy hadigéppel nem rendelkeztek és ez volt a szerencsénk, mert különben Magyarország összes lakosságát leölték volna. Igy azonban a magyarság nagy része a várakba és megerősitett városokba menekült, amelyeket a tatárok, nem lévén hadigépek, nem birtak megostromolni.

A törökök, miután megdöntötték a bizánci császárságot és ettől kezdve rémei lettek Európának, hamarosan felismerték a hadigépek, különösen az ágyuk és puskák fontos szerepét a háboruban. Minthogy azonban ők maguk abban az időben megvetettek minden tudományt és mesterséget, a tüzérséget és a puskásokat többnyire idegen népekből való emberek által szerveztették, sőt gyakran egyszerüen kölcsön kérték, zsoldjukba fogadták.

Igy a velenceiek, a középkori iparművészet és mindenféle mesterség mesterei nem egyszer adták kölcsön tüzérségüket az ozmán birodalomnak. Ma nincs ilyenre szüksége még. Törökországnak sem, amely szövetségben velünk diadalmasan harcol a félvilág ellen és tüzérségével végre is megszalasztotta az ántánt hadseregét a Dardanelláktól. Ma minden állam tudja, még pedig az ántánt államai szomoru tapasztalásból, hogy az ágyukhoz, puskákhoz szükséges robbanószerekből vagy a béke idején kell nagy tömegeket felhasználni, vagy pedig ugy megszervezni a robbanószerek gyártását, hogy ez a háboruban meg ne akadjon. Rólunk és Németországról azt hitték ellenségeink, hogy municiónk pár hónap alatt el fog fogyni és miután a robbanószerekhez szükséges nyersanyag nagy részét a tengeren túlról kaptuk, ezt az utat pedig Anglia elzárta, biztosra vette az ántánt, hogy municióhiány miatt fogunk békéért könyörögni.