Az entente balkáni kudarcát tizenöt hónap óta ügyeskedő, a Poincaré elnök és a szövetséges diplomácia által is erősen támogatott Viviani sem birta tulélni. György angol király személyes intervenciója sem akadályozhatta már meg háborus francia kormány összeomlását. A

Poincaréval folytatott tanácskozásból a fronton szerencsétlenül járt angol király csak azt a tanulságot meríthette, hogy az Asquith kormány is követni fogja a Viviani kabinet példáját. Amidőn e sorokat írjuk, nem ismerhetjük még a francia válság végleges megoldási módozatát, de abból a félhivatalosan közreadott listából, amely a jövő miniszterium állítólagos névsorát tartalmazza, kitünik, hogy Briand lesz az uj kormányelnök. Briand ravaszságbna Vivianit felülmulja, de kevésbé harcias irányt képvisel mint bukott elődje.

Ha beigazolódik, hogy a volt berlini nagykövet, Cambon államtitkárságot vállal a külügyminiszeriumban, biztosra vehető, hogy az uj kabinet, ha tán nem is hivatott a béke megkötésére, legalább egyengetni fogja a béke utját. A kabinet koncentrációs jellege arra enged következtetni, hogy a belső nyugtalanságtól való félelem árnyalatok kivételével, szolidaritást akarnak vállalni a bekövetkező eseményekért. Mivel azonban a veszedelmes Clemencoau az uj réginenel szemben is fentartja ellenzéki álláspontját, azt kell hinnünk, hogy Viviani letörésével a válság nem záródott le és hogy a belügyi helyzet végleges kialakulása előtt esedékes még Poincaré elnök bukása is.