(Szabó Dezsőnek.)

Mondom bizony, ma fáradt és nagyon szomorú vagyok
s időm sincs cifra szóra köszörülni nyelvem
s közben, mint dús falat vacogni vén kukták fogát,
vagy ringy-rongy könyveken vakultan üvölteni karban:
Ó szerelem! Ó drága bolondgomba! Ó művészet!

Én, ki szerény kenyeresek elé szent kurjantásnak jöttem
és feleselő dacnak és pogány fáklyának a sötét uton,
mondom bizony, ma fáradt vagyok és pihenni szeretnék
csöndben és tisztán, mint bő ágyán a savóvérű agg,
s rút grimasszal legyinteni: minden csak humbug, semmi, semmi,
mert az én fürge, táncra kivánkozó lábaim
nagyon sokszor vesztek már tomporig a sárba
és sokkal több bokros gondolatomat, érő vetésemet
vetélte már gyommá a rendre vizsla csősz,
hogysem őszinte szívvel sírni és nevetni, nevetni és sírni is tudnék
tervek bukásán vagy teljesedésén.

De mindezt, ó ne hidd, hogy holmi sárga máju irigység,
vagy épen a vak impotencia mondatja el velem,
ne hidd, mert én már láttam sok szép dolgát a világnak:
buja, zöld haju földeket, vidám sokgyerekű falut,
szeszélyes városokat, mint farsangi hangszereket
vad, emberevő gyárak s bús börtön-kolosszusok között,
altató múzeumokat, megbomolt tengert, vasvázu hidakat,
fürdő asszonyokat, robotos gépeket, napon bogárzó ménest
s még sok eleven más erőt, amit dalolni érdemes.

Ó, de a férfit, a kozmosz zengő szimbolumát,
hiu szemmel hiába keresem ma helyén:
ő most bősz vadak odván vérre lesi mását
s miatta üresek az utcák és miatta száraz a pincék garatja,
a boltok szine is miatta telve száz fekete rongygyal
és az én nagy szomoruságom is miatta van - és... és magamért,
kinek most jámborul henyélni rendeltetett
és úgy rendeltetett, hogy törjön össze magában minden tükröt.

Nyugat ˇ / ˇ 1915 ˇ / ˇ 1915. 15. szám
Kassák Lajos: Ének Angyalföldről

Ó Angyalföld! sok bajnak és harcnak melegágya, te!
(Kinek, kinek szebb, mint nékem a messzi mennyország)
Piros szívem ma pajkosan ünnepre öltözött,
s hogy nyelvem száraz és sima az ócska szesz hiján,
sarokra lépve járok el vén házaid alatt.

Bús lelkem, kit ifjonta zártam a négy fal közé,
hogy sírjon s mint mumus magában üljön meg szegény,
most fölficánkol az égig a lusta sarokból
s mig sárga gunyám múlt nyarak porát szitálja rám
gondolom: sorsom e napon bizton jobb utra tér.

Reggel van s dalra vágyom édes, tiszta szájjal én,
ma balkezes szent erő kerget, hogy kiáltsam át
a gyárak bő dudáját s csituljak le, ha rám szól
a munka gyászos éneke, melyhez a rőtt kovács
vidám ütemet ver ki ülője karcsú szarván.

A dolgos öklök ritmusa fülembe énekel:
a nóta szól, most áll a bál és nincsen irgalom,
tátott kürtők torkán, mint bőszült medve, bőg a füst,
tűz hull, az ég ragyog s amott a sikor faltövén
kocsmázni indul már a lumpos, ferde kontyú lány.

Ó, terhes napjaim emléke árkos arcomon:
multam megáldom szelíden - nagy béke van velem,
s ó köszöntsön holnap is így a nyájas égvirág,
mert nincs tűzhely, hol csókkal és szép szóval becézzék
e bús és nagyszerű világnak szívszegény fiát.

Az utcahosszban tiprok, mint nyűtt pártalan legény,
de bút borongást, mint rossz garast, könnyen vesztek el,
két lábam boldogan bokáz s bár félem holnapom:
jó szívvel szánom a testvért, kit bánata köt még
beérni az örökké szük kört sima sineken.