Karinthy Frigyes, az író, barátja volt Wittmann Viktornak, az aviatikusnak, többször fel is repült vele és néhány cikket írt impresszióiról. Azután Wittmann lezuhant és meghalt s Karinthy megírta ezt is, a szomorú megdöbbenés patetikus elfogultságával. Valami mély és meghatott feszültség lázában gyászbeszédet is mondott magában a fiatal pilóta holtteste felett s a rá vonatkozó írásait kiadta egy füzetben, az ő emlékének szentelve, mintegy síremléket állítva a betűk nem korhadó köveiből.

Ezek az írások - köztük A pilóta című novella egy régebbi kötetből - egyrészt mindazon értékekkel gazdagok, melyek Karinthyt ismertté és elismertté tették, másrészt különösképpen érdekesek és élvezetesek, mint egy izmos és különálló tehetségű embernek feljegyzései a legnagyobb fizikai szenzációról, mit - azt hiszem - embernek eddig átélni adatott.

(Ezt kell mondanom, még ha nem sikerült is az írónak az újságcikkekben mindenütt és egészen azt adnia, amit akart.) De mindezeken kívül és feléül egyéb az, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban elmondandónak tartok.

Karinthy szenvedélyes és szüntelen szavú prédikátora önmagának s novelláira gondolva végre is lehetetlen észre nem venni, hogy itt egy külön élet keresi helyét a roppant világban, remegve és borzongva, sajátos dimenziói között és sajátos színei és hangjai vibrálásában, - hevének rezgésében, melyben maguk az írás eszközei s szinte újjakká izzanak.

Hogy egyetlen, hatalmas líra zeng itt mélyen és rejtetten és ezért van az, hogy írásait csak a tiszta öntudat keményveretű kovácsoltsága - vagy néha a líra ősereje - menti meg attól, hogy minden nagyszerű lendületük és víziós ragyogásuk mellett is bizonyos egyhangúság érzését ne keltsék.

Már most, ha nem is szükségszerűség, de nem véletlen és nagyon stílusos, ha talán terhes is némi autoszuggesztiókkal, hogy Karinthy ismerte és szerette Wittmannt, hogy olyan gyakran felszállt vele s hogy ezeket írta róla s az egész dologról. Mert ha valakinek eszébe jutna felvetni azt a különös kérdést, hogy a magyar írók közül ki áll legközelebb mindahhoz, ami az ember repülésével kapcsolatos, egészen bizonyos, Karinthyra gondolnánk.

Érdekes, hogy egy régebben - amikor nem tudhattam semmit az ő későbbi légi útjairól - róla írt figyelőmben, ízét akarván adni az ő témakörének, problémáinak és karakterének, önkéntelenül is a repülés köréből vett képet használtam s a végtelen űrben való elkalandozásairól írtam, e metafizikai sétákról. Bármennyire csak kép volt ez s csak eszköze a szemléltetni akarásnak, mégis ragaszkodom ahhoz, hogy felemlítsem.

Mert mindezek után talán nem fog nagyhangú, naiv vagy fantasztikus frázisnak tűnni, amit tulajdonképpen mondani akarok, hogy ez a kis füzet főleg azért értékes előttem, mert úgy tekintem, mint a Karinthy tehetségének hiteles és nemes fémjelzését. Úgy érzem, hogy az ő egész Wittmann-szeretete, repülései s ez a könyv, szóval mindaz a megírás és átélés, mi ezzel az üggyel kapcsolatban van, tanúság, eskütevés a Karinthy írásművészetének mélysége, egysége, igazsága és becsületessége mellett.

Aki pedig megütközik e kijelentésen, gondoljon a következőkre:

Ha Karinthy valamelyik felszállása alkalmával lezuhant és meghalt volna - s ez ugyebár, a lehetőségek között volt? - úgy a róla emlékező cikk írója bizonyára nem olcsó ötletnek, hanem hatásosnak és helyénvalónak tartotta volna megemlíteni, hogy ez az író, aki írásaiban mindig a végtelen új és ismeretlen mezői felé ívelt fantáziájának aeroplánján, valóban önmagának legmélyét adta és íme, igyekezett az önmaga életét élni, még halála árán is.