Ez a pont az, ahol ha helyét megállja, könnyen bizonyítja be, hogy amikor a proletáriátust ellentmondások nélkül, sőt meggyőződéssel akarják hozzákapcsolni a világháború céljaihoz, akkor tulajdonképpen az történnék, hogy a proletariátus, mely eddig a burzsoázia ellen harcolt, eszközül adja magát egy olyan mészárláshoz, melyet a burzsoázia egy csoportja folytat a másik csoport ellen... És ezt csakugyan könnyen be is bizonyítja.

Tehát miért van a világháború? A kapitalista állam, mely nem fér már meg a nacionalista állam keretében, bele akar nyomulni a világpiacba, a világpolitikába. A nacionalizmus természetesen imperialista vágyakozáshoz vezet, mely minél többet akar a világhatalomból és a természetes ösztönökre való nagy hatásánál fogva alkalmas arra, hogy a legbelsőbb érzelmi és gondolkodási egység hevében forrassza össze az egész népet. Innen ered a nacionalizmus hatalmas szenvedélyessége, mely magával ragadja a nép legszegényebb és legelhagyatottabb emberét is. A kapitalizmusnak új országok, új piacok, kihasználható népek, tőkével elárasztható területek kellenek a profit fokozásáért.

De hogy a versenyben a maga sikerét biztosítsa, hogy a gyengébb népek leigázásában, az új területeken szerzett monopóliumokban senki se háborgassa, szüksége van a jól fölfegyverkezett, védelmére kész államhatalomra és a nép támogatására, melynek nevében tudjon aztán föllépni. Ennek imperialista vágyában tömörült nacionalizmusát használja föl, amikor úgy tünteti föl a dolgot, mintha a nép összességének érdeke lenne az, ami a hazai tőke különérdeke.

Sőt még ennél is továbbmegy, amikor látszólag még az osztályellentétek kiegyenlítésének eszköze gyanánt mutatkozik avval, hogy látszólag részt akar neki is juttatni a világ fölött való uralkodás hasznából... Kétségtelen, hogy a munkásságot is érdekli országának világhatalmi állása, mert a nemzeti munka föllendülése sorsára is javítólag tarthat.

Előbb azonban be kellene bizonyítani - írja Adler -, hogy a kapitalista expanzáció útja a proletariátus emancipációjának is útjai! A szerző éppen az ellenkező következtetésre jut azokkal az elméletekkel szemben, melyek Marxra hivatkozva evvel a világháborúval szemben a szocialista ellenállás felfüggesztését követelik. Itt van az a pont, amikor a proletariátus eszköze lett a nacionalizmussal látszólagos érdekközösségben folytatott harcban a burzsoázia egymás ellen vívott harcának, amikor már a proletariátus sem a jövő államért, hanem csak a gazdasági államért küzd.

Ezek a gondolkodók így állítják be a dolgot: az imperializmus a kapitalizmus fejlődésének legmagasabb formája, a szocializmus tehát nem szabad hogy gátat vessen neki, mert hiszen Marx tanítása szerint a teljesen kiérlelt kapitalizmusból hajt ki a szocializmus beteljesedése. Evvel szemben kettőt bizonyít. Először azt, hogy ez az elmélet csak látszólag a történelmi materializmusnak, tulajdonképpen a történelmi materializmusnak az álláspontja. Másodszor pedig azt, hogy ez az elmélet nem folyik Marx tanításából, sőt éppen annak az ellenkezője következik ebből.

Hiszen ha ez az elmélet igaz volna, akkor a szocializmus mai fejlődési foka is előállott volna a proletariátus erőfeszítései nélkül is, mint a kapitalizmus fejlődésének a természetes velejárója. "A szociális fejlődés nem az emberiség végzete, hanem annak saját műve. Az imperializmus csakugyan egy fázisa a kapitalizmusnak, de a fejlődést fölidéző akaratoknak csak egyik csoportját foglalja magában, a proletariátus egész fejlődési akarata szemben áll vele.

És csak akkor lenne az imperializmus puszta történelmi kategóriából történelmi fejlődési fátummá, ha az öntudatos proletariátus - ez a másik történelmi kategória - "fejlődési szükségszerűségből", mint ugyanannak a fejlődésnek egyik faktora, önmagáról teljesen megfeledkezve megsemmisítené maga magát...

Ennek a gondolkodásnak reakciós volta éppen most tűnik ki a legélesebben, amikor a világháborúban is - ahogyan ezt már polgári részről is elismerik! - az előrehaladott "nemzeti államok" erőkészletei is tulajdonképpen azért harcolnak, hogy az elavult államformák nyűgöző erejét széttörve, előkészítsék politikai és gazdasági internacionalizálását, azoknak a nemzeteknek, melyek most egymást mészárolják...

Ilyenformán a háborús nacionalista imperializmust - mely ma olyan sok szocialista számára jelenti az elkerülhetetlen fejlődést - még a kapitalizmus sem minősítheti ilyennek." Hát akkor a kapitalizmusnak imperialista szaka csakugyan nem volna a szociális fejlődésnek egy szükségszerű formája? De igen - mondja Adler - egy fejlődési forma, melyen keresztül vezet az út a szocializmushoz is. De nem úgy lesz ennek előkészítője, hogy a proletariátus fejlődési akarata megsemmisítve magát, átengedi a teret a történelmi fatalizmusnak, hanem csakis azáltal ha a kapitalizmus ezen fejlődési irányával szembeszegi a saját fejlődési irányát.

Miután így az érvelés az egész vonalon ragaszkodik éppen az összfejlődés érdekében is a proletariátus fejlődési akaratának az időszerű tanításokkal szemben mindenáron való fenntartásához, azt lehetne egy pillanatra hinni, hogy a szerző beleesik végül a következetesség azon tévedésébe, hogy az internacionálét a háborúban ért csalódásokat is eltüntetni igyekszik.

De ennél sokkal bátrabb és sokkal jobban szereti az igazságot. Ismételten és erélyesen tiltakozik az ellen, hogy a proletariátus céltudatos fejlődési akaratát a világháború eseményeiben megnyilvánulni látszó, elkerülhetetlennek föltüntetett világgazdasági következmények végzet-bálványának lábaihoz vessék és így aktivitását megsemmisítsék.

Éppen ennek a fejlődési akaratnak, mint ellentétes erőnek a jövendő szerepéből épülnek föl a szociális internacionálé nagy feladatai. Adler nem azt vitatja, hogy az internacionálé csakugyan lehetetlenné vált-e a mostani háborúban támadt hatalmas csorbái után? Azért nincs szüksége ennek sem az igazságára, sem a tagadására, mert a háború - azt mondja - bebizonyította, hogy "az internacionálé tulajdonképpen még nem is volt meg. Hogy létének nem volt más formája, csak a proletariátusnak az ideológiája volt.

Csak nemes vágy volt, minden garanciája nélkül a beteljesedésnek." Az internacionálé nem volt intézmény, csak tudata annak, hogy bizonyos pontokra nézve az összes népeknél megvan az egyirányúság. Ezért nem tudott a világháborúba erélyesen beleavatkozni, ezért kell a világháború után az internacionálét a munkásság belső politikájának új tanulmányozása alapján újjá, jobban mondva: megalkotni!

Nagyjában ezek Adler könyvének főbb gondolatcsoportjai. Törekvése az, hogy valamelyest rendet teremtsen a vérförgeteg fölszínén hánytorgó ideológiák közt és a proletariátus gondolkodását visszairányítsa helyes kiindulási ponthoz és a végső cél felé törő zavartalan következetességhez. A maga részéről megtette ebben a fontos és nagy munkában azt, ami a gondolatok igazságokat fölfedező erejével és a világos kifejtéssel elvégezhető.