Belgrád megrohanása után, a mikor hadaink bevették a várost és operácziókikat folytatták a topcsideri szerb állások ellen, az odavivő út szerb katonák holttestével volt tele. A frontról a patrullók szerb foglyokat hoztak. Az egyik különitmény három szerb tisztet hozott. A mikor a tisztek egy elesett bajtársuk holtteste mellett mentek el, az egyikük felkiáltott:
- Szent Isten! Ez Krensics örnagy!

Krensics örnagy neve nem most szerepel először. Halála nem volt olyan érdekes, mint élete. Tipikus balkáni tiszt volt, teli forrongással, banditaösztönökkel. 1903-ban mint hadnagy részese volt a királygyilkosságnak. A mikor Sándor királlyal és Draga királynéval végeztek az orvtámadók. Krensics egy század élén körülvette azt a házat, melyben Draga királyné öccsei, a Ljnnevica testvérek laktak. Krensics fölverte álmukból és igy szólt rájuk: - Öltözzetek föl, végre a királyságnak! Ütött az utolsó órátok!

A két gárdahadnagy fölöltözött. Krensics gunyolta, szidalmazta őket. Az egyik nem birta már tovább az inzultusokat és rá akart rohanni. Krensics megkötöztette, revolverét a szemébe nyomta és elsütötte a fegyvert. A golyó megölte a szerencsétlen áldozatot.

Az a tiszt, a ki elmondotta mindezt, hozzátette, hogy Krensics rendkivül nagy kegyben volt Petár királynál. Fokról-fokra emelkedett s most mint örnagy a belgrádi második számu szerb gyalogos ezred egy zászlóaljának parancsnoka volt. Vitézül harczolt a balkáni háboruban, a hol kitüntette magát. A végzet keze még várt a büntetéssel. Ott esett el, abban a városban, a melyben gaztettét elkövette. Hazája védelmében esett el, de halála nem tudta letörölni nevéről az ártatlanul kiontott vér pirosló nyomát.