Az első világháború kezdeti lendülete, a nacionalista hullám, a háborús lelkesedés a szociáldemokrácia nagyobb részét is magával ragadta. A legtekintélyesebb pártok nemzeti alapon saját kormányaikkal működtek együtt, nem pedig internacionalista alapon a szembenálló országok munkásságával ill. munkáspártjaival.

A munkásmozgalomnak ezt a mentalitását a politikai ellenfelek és utóbb a marxista történészek a szociálsoviniszta jelzővel illették.

A német szociáldemokraták megszavazták a hadihiteleket, a francia szocialisták beléptek a háborús kormányba. A német Scheidemann és Ebert, a francia Guesde, az orosz Plehanov és Kropotkin is saját kormányai mellé állt. Nemzeti pozíciót foglalt el a lengyel Pilsudski. A nacionalizmus nagyobb erőnek bizonyult, mint az internacionalizmus.

Nem véletlenül beszéltek ekkor és utóbb sokan az Internacionálé csődjéről – hiszen ez a szervezet 1913-ban még nagy hatású békemozgalmat szervezett, s egy leendő háború kitörésének megakadályozására biztatta a munkásságot.

A semleges országok szocialistái pacifisták és internacionalisták maradtak. A hadviselő országok szociáldemokrata pártjaiban is akadtak hívei a pacifizmusnak. Az ún. szociálpacifisták (a szó nem csak a „szociálsovinisztáktól” különböztet meg, hanem a polgári pacifistáktól is) erői csak lassan és fokozatosan szerveződtek meg.