Nem kis értékű írást ad közre Teubner (Aus Natur und Geisteswelt, 495. kötet) "Die moderne Oper" címmel. A könyvecske szerzője, Istel Edgar dr., szakíró és zeneszerző, sőt költőzenész, ki maga írja operáinak szövegét, nagyszerű ember. Harmincöt éves, heves érzésvilágú, de mégis megszűrt, tökéletesen lezárt gondolkozású, de friss, magvas, de tolla könnyed.

Azt a sok szöget, mi tárgyából feléje kandikált, egy-egy biztos csapással mind fején találja. Igazi mai német föladata magaslatán, jókedvvel, frissen, kissé erőszakosan. De ahol durva, ott igaza van, és ez a lényeges.

Végigvezet a Wagner halála óta írt operairodalmon és a világháborúval lezárt utolsó emberöltőt szomorúnak találja. A Wagner-követők, élükön Strausszal, félreértették Wagnert, ki a zenekart lélekfestésül, nem az alakok túlordítására rendelte. A franciák nem tudtak Bizetig emelkedni, az olaszok nyomorultul alatta maradtak Verdinek. Debussy, az állítólagos "nemzeti irány" vezére, végét-hosszát nem érő pszalmódiát mázol (Pelleas), Puccini pedig (Verdi halála óta az egyetlen kiemelkedő olasz operaszerző) melódiák helyett dallamtöredékekkel dolgozik.

Ezért is imádja úgy a canaille, mely percenként kívánja a slágert. Ő pedig, tán leginkább a dél-amerikai mesztic népség tapsainak (aranyának) hatása alatt, mind jobban hozzá "sülyed" a karzathoz, és képes arra, hogy mozidrámákat ültessen partitúrába (Fanciulla del veste). Újabban bécsi operettet írt, lehet hogy evvel be sem fejezi pályáját, hanem Beketow némajátékaihoz szállít majd muzsikát.

A háború, ez a hátborzongató generálpauza, mindent megakasztott. Utána majd, a csapkodó vihar utáni egészséges ózonillatban, friss és egészséges erők fognak fölszakadni az örök natúrából és meg fog újulni az operairodalom is. Bárcsak lenne képes Franciaország a maga pompás tehetségének tovafejlesztésére! Bárcsak támadnának az olasz belcantónak új, igazi mesterei! A jövő nagy operazsenije ("ŕ la Mozart) csakis e három nemzet nagy eredményeinek összegezéséből alkothat nagyot.

Hogy melyik föld szüli majd? - bizonyára a legerősebbik, a német. Russzia összetörése vajon meg fogja-e nyitni a leláncolt szívek végtelen dal-tehetségének zsilipjeit? Oroszország ősereje még előre nem sejthető csodákkal lepheti és termékenyítheti meg a fölszabadító Nyugatot.

Nagyon érdekes az is, amit hazánkról ír. A jelenlegi Magyarország zeneköltői közül csupán Dohnányit és Poldini Edét említi színpadi szerzőként. Bartók operáját persze (A kékszakállú herceg vára) még nem ismerheti. Erkel "tisztára olasz hatást éreztet főműveiben (Hunyadi, Bánk) és csak a közbehalmozott táncokban kísérti meg, hogy a hazai cigányzenére támaszkodva nemzetinek mutatkozzék" (73. o.).

Ez alapon szinte fenyegetésnek hangzik, mit az öreg Ábrányi írt Erkelről (jellemképek, Magyar könyvtár 176), "E téren jöhetnek talán utána még nagyobb géniuszok, de magyarságban, őseredetiségben s úttörő munkában senki sem fogja őt fölülmúlni." Reméljük, hogy ez a jóslat nem fog beválni.