Tíz éve, vagy huszonöt éve, vagy száz éve ennek? Ma este, mikor a kabaréban ültem, már távoli és sivatag múltnak éreztem a kort, melyben a magyar kabaré megszületett. Most pedig - kabaréról írván - elvesztem az időérzékem s tollam az emlékirat stílusába botlik.

Emlékszem azokra a pesti éjszakákra, mikor az első kuplék felzendültek s mindenütt kabaré volt, nemcsak az erre a célra készült négy-öt helyiségben, de a kávéházakban, a magánlakásokban, sőt két ember közt is, aki véletlenül találkozott egymással az utcán.

Mindenki szójátékokat faragott. A kupléírók karonfogva jártak a körúton. Fiatalemberek a conferencier-i pályára készültek. Gyakran megtörtént, hogy a kávéház, egyik felében habos kávét ittak gyanútlan polgárok, a másik felében pedig az utcáról beverődött nagyhajú fiatalemberek verseiket olvasták, hegedültek és ismeretlen színinövendékek szavaltak, vagy énekeltek.

Valahonnan előkerült egy dobogó. Erre a rögtönzött torlaszra elszántan másztak fel a szabad művészet éhes forradalmárjai. Látom egy veréb-szemű lány arcát, aki hajában üvegdiadémmel ágál. Hová tűnt el azóta - szegényke - a pesti éjszakában. Mindez ma olyan lehetetlennek rémlik. A könnyben s vérben megszülető új irodalom vonaglott akkor. Három divatos és új név röpködött mindenütt: Nietzsche, Wilde és Verlaine neve.

Azóta a pesti kabaré polgárivá vált, lehiggadt, stílust kapott. Szerencsére meg is magyarosodott. Mert a pesti kabaré szelleme egyáltalán nem franciás. A francia kabarénál nem tudok elképzelni naivabbat és nekünk pestieknek együgyűbbet. Mikor legutóbb voltam Párizsban (1913 májusában), nem tanulmányképpen, csak unalomból sorra jártam a kabarékat.

Az egyikben egy kövér, lobogó nyakkendős öreg úr olvasta fel szürke sacco-ban a verseit s siratta a kopasz feje kihullott hajszálait, meg az ifjúságát. Könnyeztek az emberek. Nagyon sok volt aztán a háborús szám is. Csak ma tűnik fel nekem, hogy mennyit szavaltak akkor - a békében - a németekről. Nem tudni, előre megsejtették-e, hogy mi jön vagy 1871 óta abba se hagyták.