A német főhadvezetőség külön fölvette jelentésébe a köszönetét a przemysli hősök iránt, a kik rövid megszakítással félesztendeig álltak ellen az orosz tenger hullámcsapásának. Ez a hősiesség az egyetlen vigasztalás abban a szomoruságban, amely eltöltötte a nemzetet mindenfelé, amikor Przemysl elestéről megkapta a megdöbbentő hirt.

Ha a hadviselésre nézve a kiéheztetett vár kényszerü átadása nincs is lényeges befolyással, miután a vár feladatát már fényesen teljesítette, pszichologiai következetesség, hogy kinos érzésünket nem fojthattuk el. Nemcsak azért, mert szerencsétlenség, amely mindig fáj, ha a csorba ki is köszörülhető; hanem azért is, mert hosszu évek munkája és rengeteg értéke veszett egyszerre kárba. De fáj azért is, mert sok derék küzdőnk, hazánkfia egyszersmind kénytelen nemcsak kimaradni a harcvonalból, hanem fogságba vándorolni, ahol még sem lesz valami kivánatos helyzetük és ahol érzik a végső sikertelenég súlyát is.

Midőn azonban kiszomorkodtuk magunkat, félre kell tenni a kishitüséget és csüggedést. Tovább is oroszlánként harcoló katonáink tőlünk várják az erkölcsi támogatást is. Magyarországnak dicsőséges harcaiban is nem egyszer volt része kudarcokban, amelyek ujabb küzdelemre edzették, amikor tudniillik megvolt a nemzetben az erkölcsi erő támasztéka. A közmondásos szalmaláng elhamvadását ne engedjük; a kitartás égő tüzét kell szitanunk lelkünkben és a harcosok szivében.

A tanulságot, amelyet a mai viszonyaiban előre nem láthatott óriási háborunak minden fordulata, az egész várharcrendszer, főképen az élelmezési rendszer nyujt még a polgári életben is, ahol a beállható körülményeket az eddigi tapasztalatok alapján senki sem tudta biztosra számbavenni, majd a jövő érdekében a háboru után kell hasznunkra forditanunk.

Przemysl életben maradt hőseit pedig várjuk jó reménységgel haza; adja az ég, hogy mielőbb átnyujthassuk nekik itthon, szeretteik örömkönnyei közt a vitézül megérdemelt babérkoszorut.