Ha majd ennek a háborúnak számadását lezárják, ha összeadják mindazt a veszteséget, amit emberek és emberi javak elpusztításával okozott, külön rovatról kell gondoskodni a még meg nem volt, csak születőfélben levő és csírájukban megsemmisült emberi alkotások számára. Ki tudja majd számmal fölbecsülni azt a késést, amit ez a háború a mi műveltségünk fejlődésében okozott?

Jól tudjuk, mennyire megbénult az itthon maradtak munkaképessége is, vagy mennyire más irányba fordult el érdeklődésük. De aki közülünk elkerült a háborúba, az egész múltjától elszakadt és annak egészen elölről kellett kezdenie életét. Aki addigi életét a lét mélyében töltötte, szép és nemes képzetek között, bizonyos fokig elvonatkozottan a mechanikus élettől, a maga elképzelt világában - az egyszerre az élet fölszínére vetődött és szélben, fagyban, árokban, úttalan hegyeken, ágyútűzben és szuronyok előtt, maga is fegyveresen, olyan életre kényszerült mint az erdők vadja.

Ki a megmondhatója annak, mi minden ment bennük tökre? Talán kultúránknak egy teljes emberöltőnyi jövője. Talán annál is több. Fémes-Beck Vilmos szerencsére nem tartozik a megtörtek közé. Immár hetedik hónapja hányódik a harctereken, átélte első szerbiai hadjáratunk borzalmait, megjárta Galíciát és Orosz-Lengyelországot, és kivette részét mindenből, ami emberi idegzetet csak próbára tehet.

Élményeit talán maga fogja megírni valamikor, s bennök bizonyára hosszú fejezetek beszélik majd el azoknak a hosszú hónapoknak történetét, melyeknek helye tátongó ürességnek maradt életében.
Mert ezt a fiatal szobrászunkat - a magyar művészet egyik nagy reménységét - terveinek, készülő alkotásainak közepéből ragadta ki a háború. Az első jelre elment belé, úgyszólva hívatlanul.

Emberfölötti fáradalmakat kellett elviselnie, és idegei hihetetlen viszontagságokat állottak ki. Szerencsére kiállották és le is csillapultak azon a hosszú pihenőn, melyet a sors kedvezése juttatott a fiatal művésznek. Orosz-Lengyelországból, Pietrkow közeléből küldötte rajzait a Nyugatnak. Heteken át álltak ott csapataink egyhelyben, szemtől szemben az oroszok hadállásával. Pihenés közben fölocsúdott Fémes-Beckben az elalélt művész, papirost, krétát kerített, így lettek meg rajzai, melyek most a Nyugat-ban láthatók.

Nem arra való alkalom ez, hogy Fémes-Beck Vilmos művészetének részletezésébe elmélyedjek. Annak az igen kevés szobrászunknak egyike, aki ösmeri anyagát, tisztában van törvényeivel és azok határán belül egyéni stílusa van. Plakettjei, érmei, kisplasztikai alkotásai fejlett tervező képzeletről, biztos plasztikai érzékről beszélnek. Minden újabb munkája szemmel látható fejlődés volt.

Lépésről-lépésre megérzett bennök a művész tudatosságának erősödése, és ami oly vonzó minden művész életében: a nagyratörés akarata. Bizonyos, hogy amit Fémes-Beck Vilmos eddig alkotott, csak eleje annak, ami kialakítatlan még benne. Végtelenül örvendetes azért izenete, ami ezekben a rajzaiban benne foglaltatik: hogy annyi minden után is ébren benne a művész.

Rajzaiban érdekesen árulja el magát a szobrász. Az arc plasztikáját, domborodásait, az alapból kiemelkedő részeit hangsúlyozza rajtuk erélyes kontúrvonalakkal. Valóságos szobortanulmányok.

Aki gondját viselik kinn a háborúban, akik módot adnak neki arra, hogy a harc szüneteiben művésszé változhassék vissza, azok kultúránkat kötelezik hálára. Mert olyan művészt mentenek meg vele számunkra, amilyenünk nagyon kevés van, s aki már ma is legjobbjaink közé tartozik.

Elek Artúr