A jó színészt főleg két tulajdonság jellemzi: az intuíció s a sokoldalúság. Mindent lát, mindent megfigyel, akaratlanul is, s aminek csak kis ujját látja meg, kitalálja hozzá az egész alakot; emellett mindent meg tud játszani, a legsúlyosabb Ibsen-hőst éppúgy, mint Szellemfit, mert a jó színész egy kicsit mind Szellemfi.

A közönség, aki a színész sokféle alakítását is típusba tudja tömöríteni saját használatára, ha, mondjuk, mindig hősöket játszik, s a kritikusok, akik a folytonos közelről való nézésben természetszerűen elvesztik a távlatot, néha igen meglepődnek. De bizonyos távlatból s egy kissé a régibb magyar színészet történetének ismeretével semmi sem természetesebb, mint a meglepetés, csak abban van valami, hogy éppen ez a meglepetés következett be s nem más.

Egyik ilyen rendkívül érdekes meglepetés volt (bár, sajnos, viszonyainknál fogva nem sokan tudnak róla), mikor a legnagyobb magyar paraszt-színész, Szentgyörgyi István, Echegeray valamelyik darabjában egy agyalágyult előkelő urat játszott; ilyen meglepetést hozott Jászai a Lady Windermere-ben, vagy Pethes Cyrano-ban, sőt Barrie Egyenlőségének Crichton-jában s még inkább a javíthatatlanul, de nemesen koturnusos hős, Ivánfi, A hálás utókor Adolf-Alfréd-jában.

És most Csortos a Zsuzsi kisasszonyban, Martos-Bródy-Kálmán igen kedves, mulatságos, ötletes és bájos zenéjű operettjében. Falsettit játszta, a kényeztetett tenoristát. Alakítása amilyen merész, olyan finom; bár a legbolondabb énekes bohózatban sem halványulna el, egy előkelő vígjátékban sem lenne rikító. Borzasztóan nevettető és szinte aranyos. Ahogy színre lép, minden figyelmet magára irányít s másoktól mégsem von el semmit, úgyhogy elgondolás és kivitel dolgában a legötletesebb és legdiszkrétebb alakítások egyike, amit csak láttam.

A hírneves énekes alakját a Szegény Jonathán-ban még égnek álló, borzas hajjal, nyakán nagy olasz sállal s éppen berekedve ábrázolták. Falsetti állandóan kissé rekedtes, folyton torkát tapintja, hangját próbálja, kis sípocskákba fúj, de amint az első felvonásban frakkosan megjelenik, nyakát födetlenül hagyja a széles lehajtott gallér, s a födetlen nyakon egy vékony, medaillon-hordó bársonyszalag abroncsa látható, fülében egy-egy apró brilliáns függő, kivágott cipője csatja gyémánt, kézelője csipkezuhatag, egyébként teljesen korrekt, elegáns megjelenés.

Az effeminált férfi. S ez a picinyeskedő nőieskedés abban a szép, erős és deli férfiban oly ellenállhatatlanul kedves komikumot jelent, hogy csak valamivel több rivaldatempó s az összjáték felborulna. Ebből a nőieskedésből egy pillanatra sem esik ki, még a suszterlegény jelenetben is meg tudja őrizni.