Művész, aki a szívével néz, de a legszigorubb objektivitással lát, aki ámulva áll meg az élet csúf kicsinyességei s nagy, emberszerető szíve ellentéte előtt, nyomorék öntudatok egyenes lelkű ábrázolója, bolondságok, apró aljasságok, jelentőségükben riasztó meglepetések komoly szemlélője, aki nyugodtsággá fegyelmezett ijedelmekkel néz szemükbe, könnyű mesélő, aki azonban ki nem mondott következtetései neme erkölcsbírává emelnek, fölényes ítélő, aki az ostobaságok fölött érzett ingerültségét hideg mosolyba tudja göngyölni, akinek úri könnyedsége csak színes palást a mély megbotránkozás égető Nessus-ing fölött, hideg ész, amely gyűlölni akar s csak szereti tud.

Az ő kezében nem csattan az ostor a templom kufárjai hátán, egy pillantással megérti őket, fáj neki s elámul rajta, mint bosszantó csodán, tán mosolyogni szeretne végül, de azt se, szívében sírva zeng valami s hidegen, büszkén tovább megy.

Könnyűsége mélységet takar, humorát fájdalomnak hívták gyermekkorában, hidegsége vonz, fejtegetése mentől hosszabb, antul érdekesebb lesz. Valaki, aki semmit sem akar mondani s többet mond, mint sok paralipomena.

A gyakorlatlan olvasó tartózkodással veszi kezébe minden kötetét s csak végére érve kap észbe, mily gyorsan s egyre fokozódó érdekkel siklott át enyhe lejtésű. Egyszerű, csillanásaiban is diszkrét sorain. Leteszi a könyvet, de tartalma tovább zsong lelkében, a történet folytatódik, más irányt vesz, a szereplők más nevet kapnak, sógorét, ismerősét s a költészet a valóságban él tovább.

Ambrus elbeszélései nem az élet egy zugának tükörképei, filmjei, hanem az élet nagy láncának egy-egy valóságos szeme. Elhatározások ébrednek bennünk, saját kis bajaink meglátásához csodás pápaszemül kinálkoznak e történetek s kifejlik belőlük minden igazi művészet csak soha ki nem mondottan igazi végcélja, az Eszme. Műve tudomásul vételével Ambrust nem intéztük el, mint Jókait, sőt ez csak az első lépés, amelytől fogva, míg csak könyveket olvasunk, mindvégig közünk lesz egymáshoz.