Amit „A Hét” ezekben a sorokban a bizottság multjáról mond, az mind tévedés. A drámabíráló bizottság soha se volt döntő és intéző hatóság. Még Szigligeti és Paulay idejében sem, amikor Gyulai Pál, Szigeti József, Vadnai Károly, majd Csiky Gergely voltak a bizottság tagjai.

Szigligeti és Paulay ugyan, hogy elhárítsák maguktól a kísérletező drámaírók tömegét, a határozathozatal „jogát” csakugyan ráruházták a bizottságra annyiban, hogy nem adattak elő olyan darabot, amelyet a bizottság visszautasított, de ők is maguk választottáoik meg, amiért felelősséget vállaltak és nemcsak fentartották maguknak, hanem gyakorolták is azt a bizonyos „vétójog”-ot , amelyet a „Hét” bírálója az „utóbbi idők” vívmányának tart: azt a darabot, amelyik nekik nem tetszett, nem adatták elő. Így volt ötven, negyven, harminc évvel ezelőtt.

Attól fogva pedig, hogy Paulay, valaha régen, ujjáalakította a drámabíráló bizottságot, ez egyszerű „tanácsadó” testületté vált, amelyek feléadta mindössze a véleményezés volt. Paulay, Festetits, Beöthy László, Somló, ha akár, elfogadták, amit a bizottság javasolt, ha pedig nem tetszett nekik az a darab, amelyet a bizottság ajánlott, hát nem adatták elő. Viszont – természetes jogukkal élve – előadatták olyan darabokat is, amelyeket a bizottság nem ajánlott vagy amelyről a bizottság véleményét meg sem kérdezték.

Somló igazgatásának vége felé miután a sajtó hevesen támadta az igazgatót, azon a címen, hogy olyan gyönge eredeti darabokat adat elő, amelyek a közönséget elidegenítik a Nemzeti Színháztól, a minisztérium megszorította az igazgató jogait. Szabállyá tette, hogy: az igazgató ezentúl nem adathat elő olyan darabot, amelynek előadását a bizottság nem ajánlotta. A minisztérium tehát ekkor az ellenőrzés, vagy mondhatni: a fékezés feladatát rótta rá a bizottságra.

Ez a feladat – mely, úgy látszik, örökre gyűlöletessé tette – nem sokáig terhelte a bizottságot. Somló rövid idő multán lemondott és – az új igazgató, Tóth Imre meg a bizottság együttesen kifejezett fölterjesztésére – a minisztérium visszaállította a régi rendet: a bizottság feladata az utóbbi időben – vagy öt év óta – megint csakis a véleményezés volt.

Az tehát, hogy az igazgató „néhány év előtt még kénytelen volt elfogadni azt a darabot, amelyet a bizottság fogadott el”, csak népmese, melynek szerzői és terjesztői: ismeretlen titkos drámaírók lehettek. Ez a képtelenség soha se volt törvény, ilyen abszurdumot tenni szabálylyá: a Nemzeti Színházról intézkedők közül soha senki se jutott eszébe.

2. Régebben is, most, nekrológiáiban is azon a címen hibáztatták többen a bizottságot, hogy ártott a drámaíróknak vagy legalább is hátráltatta ezek dolgát. Aki jól ismeri a bizottság multját, nem ítélhet így.

Ha hibáztatni akarjuk a bizottságot, inkább arról lehet szó, hogy néha talán tulságos jóakaratot tanusított azokkal a szerzőkkel szemben, akikben írói kvalitásokat becsült meg vagy fedezett fel és olyan munkáik előadását is ajánlotta, amelyek a közönségnek kevésbé vagy egyáltalán nem tetszettek.

Lehet tehát, hogy elvétve, akaratlanul, ártott a színháznak de a bűnt, hogy útjában állott volna a tehetséges drámaíróknak, nem lehet rábizonyítani. Csak olyan munkákat nem ajánlott a bizottság, amelyek máshol sem tetszettek.

3. Szükség volt-e hét drámabírálóra!
Évtizedeken át mindig csak három drámabíráló volt, hogy számuk előbb ötre, utóbb pedig hétre emelkedett, csak az utóbbi meg a legutóbbi időben történt és meglehet, hozzájárult ahhoz, hogy a drámabírálók feladatának komolyságában mások is, de talán a drámabírálók egyike-másika is kételkedni kezdjenek.

Mindig kérdés: szükség van-e akár csak egy drámabírálóra is? Olyan kérdés, amelyre mindig csakis az igazgató felelhet. Csak ő illetékes annak megállapítására, hogy a drámabírálásban dolgozótárs vagy társak kellenek-e neki s ha igen: mennyi? Sok magánszínháznak van egy vagy több lektora, de van olyan színház is, amelynek nincs szüksége lektorra, mert az igazgatója ráér mindent elolvasni.

A Nemzeti Színház drámabírálói is csak ilyen lektorok voltak. Hogy a működésük kifogástalan vagy kifogásolható, hasznos vagy haszontalan volt-e? – erre a kérdésre csak az felelhet, aki a Nemzeti Színházat igazgatja vagy valaha igazgatta.

Ambrus Zoltán.