Mielőtt ez a borzalom a világra szakadt, - a halált repektálni kellett, mert rendkívüli törvényszerűsége, jósága és méltósága volt. Mikor jött és elvitt valamit, - a megszakadt élet láttán, mi riadt visszamaradottak és kétségbeestünk – de azután mindig be kellett látni, hogy a halálnak volt igaza, tévedhetetlen érzékkel tette oda a pontot az életek és pályák végére.

Az értelmünk számára csak később világosodott meg, hogy a látszólag erőszakosan félbeszakadt élet mennyire befejezett volt….De mióta és a háború halál, ez a részeg halál tántorog a világon, - nem lehet a halált se respektálni, - le kell nézni és meg kell vetni, olyan bután gyilkol, olyan pocsékul végez az emberekkel. Nagyon sok a dolga, részegre itta magát, nem tudja többé, hogy mit csinál.

Sztrakoniczky Károlynak, aki Radymnónál fejlövést kapott, nem szabad lett volna meghalni. Ezt a halált akárhogy forgatom, nem lehet elfogadni, ez úgy marad meg bennem, mint egy nagy igazságtalanság érzése. Csak egy huszonhat éves fiatalember halt meg, aki talán nem is volt nagy genie, - mégis ha összeírná az ember, ha az adatokat összegyűjtené arról, hogy miért rettenetes, utálatos és embertelen dolog a háború, - akkor a nagy ezért-ek közé a Sztrakoniczky Károly halálát is oda kell írni.

Nem volt genie, de pontosan az az emberfajta volt, akire ennek az országnak a legnagyobb szüksége van. Arra volt hivatva, hogy olyan helyekre kerüljön, ahol a tehetséges emberek dolgát megértéssel intézik. Tíz-tizenöt év múlva Sztakoniczky, amilyen tehetséges, energia, buzgalom, tanulékonyság, intelligencia volt benne, biztosan olyan helyre jut, ahol egy egész generáció sorsára gyakorolhat jó befolyást a képzőművészet, irodalom, vagy színészet dolgában.

Huszonhat éves korában a szempontjai magasak, a niveauja emelkedett, az ítélete biztos, a temperamentuma higgadt – az energiája kimeríthetetlen, az ambíciója féktelen volt. A futóbajnokra emlékeztet, aki eddig trainírozott és most indul a pályának, - épen hogy feláll, sajátságos nekiugró póseban és akkor egy buta orosz lelövi.

Milyen kedves fiú volt! Milyen szerény, okos, kellemes fiatalember, hű barát és tisztességes lélek. Képzőművészeti és színházi kritikákat írt, egy belső becsületességgel és meggyőződéssel, mely azokat is lefegyverezte, akikről a véleménye nem volt hízelgő. Ez a nagy tisztesség és komolyság, a dolgok megértése és szeretet és az ő korában szokatlan kész irástudása szerezte meg neki a mi irodalmi köreinkben a szimpathiát.

Ezenfelül egy friss, lelkes fiú volt, aki igen okosan alapozta meg az életét, - legalább nyolcvan esztendőre rendezkedett be – mindenki azt hitte, hogy sokra fogja vinn8i és – ritka tünet! – ennek mindenki örült.

Ha valaki egy esztendővel ezelőtt azt mondta volna, hogy a hosszú, nyurga, cvikkeres Sztrakoniczky az északi harctéren, rohamközben húszlépésnyire az orosz drótsövénytől fejlövést fog kapni – féktelen fantázia torz ötletének tartottuk volna az egészet… és ime lassan hogy belecsuszunk az idők borzasztó romantikájába. Mégis, mikor ilyen ütés ér bennünket, mint fiatal barátunk halálhíre, felriadunk és egy pillanat alatt lerázva magunkról a rettenetes megszokást, - dermedten nézünk körül: mi is van most a világban?

Lengyel Menyhért