A forró földöv mocsaraiban és félig sós vizeiben, különösen keleti és nyugati Afrika, valamint az Indiai- és Csöndes-óceán számos partvidékén és szigetein, honos egy sajátságos halfaj, mely kopoltyuinak alkotása következtében hosszabb ideig tartózkodhatik a vizen kivül is, ugy hogy a nap nagyobb részét nedves iszapban tölti, amelyben különös módon mozog. Nagy, kidüllesztett és egymáshoz közel álló szemeik miatt, melyeket egy alsó szemhéjjal betakarhatnak, de tetszés szerint vissza is huzhatnak, találóan nevezték el ezeket a halakat „békaszemüek”-nek (Periophtalmus), s a faj legérdekesebb képviselőjét, melynek Afrikában „bommihal” a neve, mellékelt képünkön mutatjuk be olvasóinknak.

Ha van hal, amelyre ráillik a „fakuszó” név, ugy az mindenesetre csak ez az afrikai bommihal lehet, melynek melluszói a kuszásra nagyon alkalmasak; inkább valóságos lábak, semmint uszók s a hal valóban ugy is használja, mint a lábait. Ha asztalra tesszük, villámgyorsan siklik tova a sima lapon, s mielőtt megfoghatnók: már lent is van a földön, ahol sebesen, apró ugrásokban folytatja az utját. A Loango-parton, Kamerunban, Kelet-Ázsiában és a Déli-tenger szigetein egyformán honos ez a sétáló és fára mászó hal, melynek hossza átlag 15-20 cm, de azért méter magasakat is ugrik, akárcsak a békák; mindig csak félig sós vizben, a folyók és mellékágaik torkolatán belül, de sohasem távoleső, vagy túlságosan sós lagunákban, mocsarakban, iszapos vizekben található s legszivesebben a mangrove-fák között tartózkodik.

Különösen apálykor és csöndes időben tucatszámra jelenik meg a lapályos, nedves parton, rendesen a mangrove-bokrok árnyékában, ahol mindig szeret játszadozni; a száraz füvel és egyéb növényekkel benőtt talajt kerüli.

A tudomány és a tapasztalat egyformán megállapitja azt a tételt, hogy a halnak eleme a viz, amelyből ha kiveszik, - el kell pusztulnia. Ezt a tételt alaposan megcáfolja a békaszemü géb, melynek lélegző szervei egyképen alkalmasok a szárazföldön és a vizben való tartózkodásra is; nem tüdővel lélegzik ugyan a furcsa állat, hanem kopoltyukkal, csakhogy ezek a kopoltyuk az alkalmazkodás vastörvényei szerint, idők jártával olyan szervekké fejlődtek, melyek a szárazon maradt halnak is lehetővé tették a lélegzést.

Példa van erre az átmenetre több is az állatvilágban; Ausztráliában a barramunda vagy ceralodus, Afrikában a götehal vagy doko, Dél-Amerikában a karamuru vagy lepido szirén mind oly halak, melyek a száraz évszak beálltával, mikor a folyók medre kiszárad, részben az iszapba ássák be magukat s ugy várják meg az esős évszakot, részben pedig a sekély vizben félig nedves kopoltyukkal, félig szárazon lélegzenek.

A szárazra azonban egy se megy ki, mint ez a békaszemü géb, mely testének csekély meggörbitésével és kinyujtásával rövid ugrásokban mozog s e közben farkára és melluszóira támaszkodik, nagyon jellemző nyomot hagyván maga után a lágy iszapban.

Érdekes, hogy az egyforma nagyságu halak nagyságuk szerint elkülönitett kisebb-nagyobb csapatokban tartózkodnak, kényelmesen heverésznek össze-vissza, miközben egyik-másik, puszta pajkosságból, nagyokat ugrik; némelykor meg számosan ugrálnak össze-vissza, játszadozva vagy egymást kergetve. Ilyenkor megesik, hogy valamelyik halacska fölugrik a mangrove kiálló gyökerére, amelybe uszóival erősen belekapaszkodik s aztán bámulatos sebességgel kuszik tova a fán.

Schnee professzor, a jeles német zoológus, irja, hogy egy alkalommal meglepte a békaszemü gébet egy mangrove-ágon, s amint a hal bután rábámult teleszkóp-forma szemeivel, a kezében tartott vékony vesszővel rásuhintott; a hal, szinte meg se rezzenve, nagy komolyan visszahuzta az egyik szemét, melyre nyomban rá is huzta az alsó szemhéjat, - de nem mozdult.

A második vesszősuhintásra ép oly komolyan és lomhán behuzta a másik szemét is, - de a harmadik ütést már nem várta meg, hanem hirtelen levetette magát vagy másfél méternyi magasságból az iszapba, s onnan szapora ugrásokkal menekült a mély vizbe, ahol azonnal eltünt.

Más alkalommal ugyanez a buvár a sós laguna iszapos szélén, nagy kövek alatt találta szundikálva a fakuszó halat; amint fölemelte róla a követ, a hal hirtelen lelapult, mozdulatlanul várt egy darabig, majd hatalmas szökéssel nekiiramodott s valósággal vágtatott az iszap tetején s a kisebb tócsákon át menekült a mély viz felé. Háromszor-négyszer akkorákat is ugrott, mint aminő hosszu a teste s még a sekély vizben is inkább ugrált, noha uszhatott volna benne.