Feltéve, hogy a család minden javakat biztosító társadalmi kerete megmarad, sok minden megbocsáttatik. Ebből persze sokféle furcsaság származik, amiket mi összefoglalóan az ő laza erkölcsüknek szoktunk nevezni. Az egész kicsiben azokra a régi történelmi jelenségekre emlékeztet, amelyekben a vallásért vértontók tulajdonképpen gazdasági, kereskedelmi érdekekért harcoltak.

Ez a pozíció imádás, carriere-bálványozás szüli a nevetségessé válástól való szinte babonás félelmüket. (Je ne veux pas ętre cocu!) (Nem akarom, hogy a feleségem megcsaljon!) a pénz- és pozíciókérdés után a francia házasulandó első gondja. Nem késben, méregben orvosságot kereső szerelemféltés ez, mint az olaszé, nem duhaj búbánatba fúló, mint a magyaré, nem táplálkozik magasabb vallási vagy erkölcsi indító okokból, nem a hús remegése fizikai jogaiért, egyszerűen a nevetségességtől való rettegés.

Akin nevetnek, tulajdonképpen pozíciója várát bontják téglánként, mint a szegény Bergeret-ét, akinek trágár sgrafitti-k adják tudomásul háza faláról neje hűtlenségét. A nevetségesség öl! Mi talán nem is érezzük, micsoda magas megvetés van abban, ha a francia valamire azt mondja, hogy nevetséges, c'est ridicule! Inkább a halál, mint a nevetségessé válás, Henri de Régnier regényének, a Bon plaisirnek hőse, aki mindkét lábát elvesztette XIV. Lajosért vívott harcaiban s a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudta magára vonni királya figyelmét, végre kis kocsiján szánalmasan vonszolva csonka törzsét, a versaillesi parkban sétáló király elé csúszik, aki - undorodván minden nyomoréktól - hidegen, szótlanul megy mellette tovább, odavonszolja magát a grand bassin-hez s beleöli magát.

Numa Roumestant, Daudet ez egyik legjobb alakját, s leányát az a nevetségesség dönti el, amelyet a provence-i paraszt legény művészetnek hitt falusi dalolása, párizsi fiaskója von fejükre a Tartarin de Tarascon-nak egyetlen bűne, hogy együgyűsége mellett nem fél, hogy kinevetik. A romantikusok bozontos fejszőrzete a csupaszképűség korában, Th. Gautier piros mellénye csak Franciaországban jelenthetett forradalmat.

Tehát vigyázni kell az embernek magára, hogyan fogadják s hogy fogad ő másokat.

Legelső eszköz minden pozíció-lakk megkaparása ellen az udvariasság, amely tíz lépésre távol tart mindenkit magától. A francia nem lelki nemességből, jobb meggyőződésből udvarias, nála e tulajdonság a leghatalmasabb defenzív fegyver csak, amelynek finom csillogása könnyen elkábítja azt, aki nem nézett eredete után.

Az udvarias ember nem beteg, nem unatkozik, nincs baja, nem szerencsétlen, tehát nem ad alkalmat a másiknak a bizalmaskodásra, sajnálkozásra, lelkébe való betekintésre, olyan emberi érzésmozdulatokra, amelyek az ember fölé helyezik azt, aki résztvesz embertársa bajában.

Az ő udvariasságuk sosem jelent egyet a szívességgel s ha udvariasságból esetleg szolgálatokat tesznek, csak azért teszik, hogy a lekötelezett alájuk kerüljön. (Je sius charmé ...j'ai l'honneur ...) éppen oly jól leplezik az örömet, mint a bosszankodást.

Ez az udvariasság segíti a megjelenés, a paraître művészetét is, amelynek az a célja, hogy első tekintetre fölénybe kerüljön az ember mindenkivel szemben. A francia férfi nekünk kissé majmos divatja, monoklija, sétapálcája stb. is ezt a célt szolgálja s a női divatjuk is ez okon fejlődött elsővé a világon.

E tulajdonságok nevelték nemzeti vonássá a hiúságot is, amelynek halhatatlan ostorozója, Flaubert, megteremtette Homais patikus alakját s ama közgazdasági kiállítás ünnepi szónoklatát, amely éppen valószerűségével, túlzástalanságával válik az államkormányzati hiúság gyilkos szatírájává. Ez a hiúság ott van Cambronne híres szavában, a csapatját rohamra vezető lovastiszt fegyvertelen kezének kis pipáját tartó gesztusában s minden nagy katonai, aviatikai bravúrjukban.

A francia, ha valamit cselekedett, elért, nem fukar az elbeszélésében, sőt akkor is mesél, ha nincs mit. A miles gloriosus nem hiába latin eredetű, a dicsekvés ősi hagyományát sértetlenül, sőt kiépítve őrzi a francia. Ezért van többek közt nekik a legterjedelmesebb mémoire-irodalmuk egész Európában, mert hol van az a francia, akinek ne lenne feljegyzésre érdemes mondanivalója.

Emlékezzünk csak Cidre, milyen nemes hévvel tudja elbeszélni hőstettét: Nous partîmes cinq cents ...Ő utána, a nagy mór-ölő után persze sok olyan Matamore keletkezett, aki mórt nem is látott, nem hogy ölt volna. Gaber, mondta az ófrancia, ha képtelen hőstetteket hordott színes halomba.

S ha mindez elégtelen a szembekerülő lefegyverzésére, ott van a malice, a moquerie, amely mindig szellemes, mert ha nem az, rögtön nyilvánvaló az irigység, a gyöngeség érzése, ezt pedig nem szabad a másiknak észrevennie. A dühös leszólás a tehetetlen alacsonyabb rendűség vergődése, a gúnyolódás, élcelődés a magasabb rendű szellem undora a kicsinyesség láttán.

Egy utcai zavargásban megvert monarchista ifjú láttára így kiált föl H. de Régnier legújabb regényének, Romaine Mirmaultnak egyik alakja: (A-t-il de la chance de pouvoir trouver agréable de recevoir des horions en l'honneur de Mgr le duc de Pignerol, petit fils du Masque de fer! Ah! c'est beau, la jeunesse!) Ennek a hajlamnak legreprezentálóbb kifejezése Voltaire alakja s művei közt különösen Candide, a német alapos elmerülés leibnitzi tévedésére válaszul harsanó francia kacaj.

E szétszórt vonásokat egy képbe foglalva, előttünk áll az önző ember, akinek pénz, pozíció, család, szerelem, társadalom csak arra való, hogy saját személyét kiemelje a többiek fölé.