Istenem, ép, erős, egészséges embernek ez nem olyan nagy dolog, mint amilyennek első pillanatra látszik. Hát igen, az első két vagy három alkalommal, amikor hősöknek kell lennünk, fél, reszket, vacog az ember, szűköl, mint a kutya, ijedt, mint egy vak ló. A szívünk akkorákat ugrik fel a torkunkba, hogy majdnem kiszalad a szájunkon; a lábunk remeg, a térdünk hajlásában iszonyú ernyedtséget, a hasunkban kínzó fájdalmat, a torkunkban szinte tűrhetetlen szárazságot érzünk, minden inunk rogyadozik s a szemünk előtt mintha összefutna az egész világ.

De ez az első két-három alkalommal is csak addig tart, amíg valamelyik társunk el nem bukik a közelünkben vagy amíg meg nem pillantjuk az első ellenséges emberi alakot; a velünk egy sorban álló, legelőbb megsebesült cimbora vérzésének vagy az első, emberi alakban megjelenő veszedelemnek a látása elsöpri ezt az idegességet és feltámasztja bennünk az ősembert meg ennek vad életösztönét.

A negyedik alkalommal pedig már kezdetben sem félünk; már megszoktuk ezt a különös muzsikát. Már türelmetlenül várjuk az ellenséggel való találkozást; már gyönyörűséget találunk a cselekvésben, a küzdelemben és a sikerben; van köztünk, aki gyönyörűséget talál a vadállatias dulakodásban s magában a vérontásban is. S a háború többi megpróbáltatása? Mind semmiség. Mire túl vagyunk rajta, már el is felejtettük.

Minél többet áztunk-fáztunk, éheztünk-szomjaztunk, fáradtunk-gyötrődtünk, minél többet küszködtünk az elemekkel, az állatiasságunk kívánságaival meg a kényelemszeretetünkkel, annál nagyobb öröm, annál nagyobb kéj, sőt boldogság vár ránk a kielégülésben: a pihenésben, az álomban, az ételben-italban, a megtisztálkodásban... mit mondjak?... még a megberetválkozásban is.

És micsoda más, tapasztalatokban, benyomásokban, érzésekben mennyivel gazdagabb élete van az embernek háború idején, mint olyankor, amikor például hetedszer kezdjük előadni az ókor történetét, más-más harminc fiúnak, de hetedszer is majdnem ugyanazokkal a szavakkal!... pedig nyilvánvaló, ugye, hogy annál többet ér az élet, minél többet láttunk és minél nagyobb, minél erősebb érzéseket találtunk benne?!...

Aki megjárta a poklot s miközben magához hasonló, serény ördögök között szaladgált, akiket el-eltakart előle a füstfátyol, látta a lángbaborult káoszt, a vörös égbolton veszett összevisszaságban röpködő fekete madarakat, a pici pontként közeledő, de egyszerre csak kinyújtózkodó s aztán hol erre, hol arra kígyózó sötét hüllőket, a pukkadozásukban fehér vagy fekete párát okádó sárkányivadékokat meg az Apokalipszisnek azokat a szörnyeit, amelyek a levegőben babáznak meg s a magasból hányják szanaszét szörnymagzataikat - aki ott volt a csatamezőn, amikor tombolt a vihar s hallotta, hogy a szakadatlanul dolgozó érc-tűzokádók hogyan bömbölik, csattogják és dübörgik túl a velök versenyre kelő égzengést -, aki nem tudja elfelejteni, hogyan haladt előre éjjel, de bengáli világításban, a jéghideg, zajló vízen át, a golyószóró vagy a szuronyok felé -, akinek még sokáig ott cseng a fülében az a furcsa zúgás-zizegés-zümmögés, az a semmi máshoz nem hasonló, folytonos hangzás, mely a csatának saját külön muzsikája: az egészen másnak látja a világot, mint a többi ember és másképpen mozog benne... de így, whisky és szóda mellett, a legfontosabbat se lehet elmondani abból, ami mind ide tartoznék... és én most a világért sem akarok előhozakodni mindazzal, ami erről hamarjában eszembe jut.

Csak éppen ennyit akarok megjegyezni: igen, elismerem, magam is átlátom, hogy a háború ritka, egyetlen alkalom, valósággal szerencse a harcolóra nézve, különösen, ha ennek nem kell sok apró gyerekre gondolnia, csakhogy... megvallom, nekem van egy kis "csakhogy"-om is. Nem az, hogy a háborúban ott hagyhatom a fogamat, hanem, hogy a háborúval velejár egy és más olyan dolog is, amit már nehéz megemészteni. Amin érzékenyebb lelkű ember egykönnyen nem teheti túl magát.

Amit sokáig, talán soha se lehet egészen elfelejteni. Ami egy egész életen át fájdalmasan nyugtalaníthatja azt a különös ösztönünket, mely valami titokzatos, az egész világegyetemet átható és éltető igazságosságnak a keresésére hajt bennünket és nem tudom micsoda, talán igazság- vagy méltányosság-szomjúhozásnak nevezhető, furcsa velünkszületett kívánkozásnak a kielégítését követeli tőlünk. Ami megrendítheti hitünket abban a világnézetben, amelyhez hozzászoktunk, amelybe kapaszkodunk, és kétségeket támaszt bennünk arról, hogy vajon nincs-e valami igen nagy hiba az egész gondolkozásunkban, hogy minden etika nem tévedés-e és nem rászedett-e mindenki, aki hisz a kötelességben, abban, hogy az erkölcsi világ természetes valami, abban, hogy hallgatnunk kell a lelkiismeretünk, a részvétünk, az igazságérzetünk szavára?!...

Ami gyanakodóvá és hitetlenkedővé tehet bennünket afelől, hogy a természetben csakugyan megvan-e az az ésszerűség, az a céltudatosság, amelyet a világrendtől még a leghitetlenebbek se szoktak elvitatni, és hogy az a szép világ, melynek színpadát hosszabb vagy rövidebb ideig láthatjuk, nem csak vak véletlenségek puszta ütközőtere, nem csupa céltalanság-e?!...

Lássa, kérem, én nem vagyok amoralista... nem vagyok barátja semmiféle anarchiának... a háborúnak se vagyok személyes ellensége... nem lehet panaszom ellene. Az 1870-71-i háborút a lehető legszerencsésebben úsztam meg... anélkül, hogy megsebesültem volna... pedig kitüntetést is kaptam. Hanem azóta, hogy részt vettem ebben a szerencsétlen háborúban, másképpen gondolkozom, mint azelőtt. Azóta meg tudok érteni minden forradalmárt, minden hitetlent... meg tudom érteni még azt az embert is, aki fütyöl az erkölcsi törvények minden parancsára...

A szerző székfoglalója a Magyar Tudományos Akadémiában.