Gyönyörű helyen vagyunk. Fogalma se lehet önnek egy teliholdas éjjelről, amint benn gubbasztunk a dekungba s golyófüttyszó meg ágyúmuzsika mellett a legszebb havas, fenyves, rajzos tájékot szemléljük alattunk. Hát még egy éjjeli mars, lobognak a tüzek, trénszekerek, ágyúk, bakaság, zene-bona, egész hangverseny cuppogása a sok bakkancsnak a sárban s mindez összeszorulva egy szűk országútra, amely maga is elfárad úgytetszik a szakadásig szakadatlan menetelők szemében.

Ez nekem a legrettenetesebb. Mihelyt gefektben vagyunk, meg vagyok könynyebülve. Százszor iszonyatosabb egy tönkrefáradt óra kínja, mint a golyók közt járni. Többet mondok, ha szellemi fáradság helyettesíti a testit, akkor is nehezebb nekem egy óra mint akármilyen halálfélelem, amit jóformán nem is tudom milyen.

Egyszer négy óra hosszat feküdtem gránátgyújtotta házak közt, csak annyi takarásom volt, hogy a pantalléromat fejem elé tette s kétoldalt golyófütty s fenn srapnell törte rám a fűzfaágakat s egész nyugodt voltam, csak azon tépelődtem folyton, hogy nyuljak be zsebembe egy cigarettáért, mert unalmas volt már szörnyen a hunyás s alul s térdem csupa vizzáéázott át.

– Én azt hittem, hogy a Nyugat már megszünt. Se lapomra választ, se lapot nem kaptam odahaza, mit gondolhattam volna? Annál nagyobb most örömem, csak az kisebbíti, hogy a levélben jelzett Nyugatoknak színét se láttam s nem is hiszem, hogy lássam. Ez már rendes dolog, hogy az ilyesmi elcsapódik. Ha még küldenek – küldjék kegyeskedjenek – Lt. Franz Willwert companie commandánsom cimére, talán így inkább hozzájutunk.

Be szeretném olvasni hosszú novellám a gyilkosról, ha tán megjelent. De ha keféje meglenne, tegye meg Szerkesztő úr, küldje el egy borítékban. Ha nem unja, közelebb újra írok s nem ily kutyafuttában. Lenne most már kézirat is, de nem igen merem erre a póstára rábízni. Mindnyájokat üdvözli Önnek hálás híve.

Tersánszky Józsi Jenő