Régi tapasztalat az (Davy, 1817), hogy a gázkeverékek könnyebben meggyulladnak, ha melegítés közben valamely lyukacsos szilárd testtel, például faszénnel, porczelánnal, platinataplóval stb. érintkeznek, mint ha nem érintkeznek. A platinataplóval érintkező világitógáz melegítés nélkül is meggyullad (Döbereiner gyújtószerszáma). Schnabel német mérnök és Bone angol tanár a szilárd testekkel érintkezésben lévő gázkeverékek gyulladási és égési viszonyait tanulmányozva, arra az eredményre jutottak (1910), hogy a szilárd testek legnagyobb mértékben akkor gyorsítják a velök érintkező gázkeverékek égését, ha izzó állapotban vannak.

Ezen az alapon a gázak elégetésének egy - szinte tökéletes - módját fedezték fel, a melyből a gyakorlatban is sokat lehet várni. Ha valamely tűzálló anyagból készített porosus lapon, például chamotte-lapon (1. ábra) kis nyomással gázt áramoltatunk át és meggyújtjuk, akkor a gáz sárgás-vöröses lánggal ég. Ha a gázhoz levegőt is keverünk és a keveréket áthajtó nyomást növeljük, a láng kisebbé-kisebbé lesz, kékessé, majd színtelenné válik, olyanná, mint a Bunsen-lámpás lángja. Közben a lapnak néhány pontja izzóvá válik. Azután az izzó pontok száma szaporodik, a láng egészen eltűnik s végre a lap, egy pár milliméternyire a felülete alatt fehér izzásba jön.

A chamotte-lapnak abban a rétegében, a hol a gáz elég, igen magas hőmérséklet áll elő. Magasabb, mint a milyent kapnánk, ha akármely más módon égetnök is el a gázt. Mert 1. az izzó chamotte gyorsitólag hatván a gázlevegőkeverék égésére, a keverékből több ég el egy bizonyos idő alatt, mint a mennyi különben égne el; 2. az égés melege kis térfogatban marad meg; az a hűtő hatás, a mit a lánggal való égés esetén a lánggal érintkező nagy levegőtömeg okoz, teljesen ki van küszöbölve; 3. ha a gázt előzetesen annyi levegővel kevertük össze, a mennyi a tökéletes elégéshez éppen szükséges, akkor az elégés szinte tökéletes és a fejlődő melegből felesleges gáztömeg nem von el semmit.

Ennek a tüzelési módnak, mint az eddig szerzett tapasztalatokból következtetni lehet, a gyakorlatban lesz jövője. Itt csak a gőzkazánokban való alkalmazásról számolunk be. Képünk (2. ábra) egy Schnabel-Bone féle kazánt mutat be. Maga a kazán dobalakú. Magassága, a dob átmérője 3 m, hossza 1.24m. Alsó felében 110 forraló-cső van beléje erősítve. Felső felében csak merevítő rudak vannak. A csövek fele 6 mm vastag, átmérője 7.6 cm-es. Minden cső külső végébe egy-egy chamottedugó van beerősítve, 13 mm átmérőjű furattal. A gázkeverék ezen a furaton át jut be a csőbe. A csövek meg vannak töltve tűzálló porosus anyagból készített, körülbelül 1 cm-es nagyságú darabkákkal. A kazán elülső oldalára keverő-kamara van erősítve.

Ebbe torkollik a gázt és a levegőt vezető cső. A gázkeverék a kamrából csapok által bocsátható be a forralócsövekbe. A forralócsövek hátsó végei füstkamrába torkollanak. A füstkamra egy cső útján össze van kötve a tápvízelőmelegítővel. Az előmelegítőbe - a kazánhoz hasonlóan - csövek vannak beerősítve, melyek épp úgy meg vannak töltve a tűzálló porosus anyag darabkáival, mint a forralócsövek. Az előmelegítő egy tölcsérszerűen összeszükülő cső által össze van kötve a szívógéppel, az exhaustorral. A kazánt üzembe így hozzák: Az exhaustor megkezdi a gáz átszívását. A gázt a forralócsövek hátsó végeinél meggyújtják. A gáz ekkor lánggal ég. A gáz és a levegő keverését, meg az exhaustor szívását kellőképpen szabályozva, a láng mindjobban visszahúzódik a csövekbe s végre eltűnik. Erre a csövek belseje izzásba jön.

De nem mindenütt egyformán. A chamottedugók belső végétől kezdve, körülbelül 10 cm hosszú darabon, a cső közepén 2-2½ cm vastagságban fehér izzásba jönnek a darabkák. Az itt előálló hőmérséklet körülbelül 1600ş. Innen gyorsan esik a hőmérséklet a cső fala felé, úgy hogy a falnál már csak vörösen izzanak a darabkák. Hirtelen csökken a hőmérséklet a csövek hátsó vége felé is, úgy hogy az égéstermékek körülbelül 200ş-on hagyják el a csöveket. A hőmérsékletnek ez a gyors esése magyarázza meg azt a tényt, hogy a keletkező összes gőznek körülbelül 70%-a a csövek első harmadától, 22%-a a második és csak 8%-a keletkezik a harmadik harmadától. Az égéstermékek az előmelegítő csöveit átjárván, ott körülbelül 90 100 ş ra lehűlnek, miáltal a tápvizet 60-65 ş-ra felmelegítik. A tápvíz aztán a csövön át jut be a kazánba.

Ez a cső a forralócsövek fölött vízszintesen halad el és át van lyukgatva, úgy hogy a víz mindjárt finoman permetezve hull le és rögtön magas hőmérsékletű lesz. A kazán tetejére felszálló gőz aztán az átlyukgatott d csőbe jut s onnan a gőzgépbe vagy túlhevítőbe. Ennek a kazánnak sok jeles tulajdonsága van. Így 1. Igen nagy a hatásfoka: 90-94%. Ez azt jelenti, hogy a kazánban elégetett gázból felszabaduló hőenergiának 90-94%-a gőzfejlesztésre fordítódik, tehát csak 6-10%-a vész el. 2. Több gőzt fejleszt, mint más, ugyanolyan nagy fűtőfelületű kazánok. 3. Azáltal, hogy a forraló csövek közül akárhányat el lehet zárni, vagy ismét üzembe lehet venni, könnyen lehetséges a kazánt különböző igénybevételekhez alkalmazni. 4. Kazánkő alig képződik a csöveken, mert a víz a csövek mentén való nagyfokú hőmérsékletesés miatt folytonosan heves mozgásban van. 5. Gyorsan üzembe hozható.

Egy 50 lóerős gépet tápláló kazán például hideg állapotból 12 percz alatt teljes gőzzel dolgozóvá tehető. 6. Nemcsak gázakkal, hanem folyékony tüzelő-anyagokkal is fűthető (persze a folyékony anyag előzetes elporlasztásával). De van egy tökéletlensége is ennek a kazánnak; hosszabb ideig nem lehet állandóan üzemben tartani, mert a csöveket megtöltő porosus anyag elváltozik. Valószínű, hogy a kísérletek, melyek ennek az anyagnak a javítására nézve folyamatban vannak, meghozzák a kellő eredményt.