A kormány újabb rendeletet bocsátott ki, a melyben a búza- és rozsliszttel való takarékoskodásra már régebben tett intézkedéseket kiterjesztette és megszigoritotta. A pékek és sütőmühelyek immár magánosoktól sütésre se fogadhatnak el olyan kenyértésztát, a melyben a búza- vagy a rozsliszt legalább felerészben tengeri, vagy árpaliszttel nincsen vegyítve.

A háború parancsol mindenkinek: nemcsak azoknak, a kik a lövészárkokban a puskát szorongatják. Mindnyájuknak meg kell kóstolnunk a háború izét, mindnyájunknak ki kell vennünk valami részét ez óriási világfölfordulás viszontagságainak, ha nem is a veszedelemben és a fáradalmakban, de legalább valamelyes lemondásban. És ez a lemondás, a kényelemnek, a megszokott jónak ez a megcsökkentése az itthonmaradottak részéről bizonyára semmiképpen se lehet az ezredrésze sem annak, a mit a háború a mi drága, hős fiainktól követel.

Ezt az óriási küzdelmet két területen vívják a nemzetek. A harczmezőkön és a gazdasági élet területén, ott a katonák hősiessége és ügyessége, itt a polgárok áldozó készsége és kitartása szerzi meg a diadalt. De a katonának az életét is föl kell áldoznia, a polgároktól a háború csak azt az áldozatot követeli, hogy tudja sokkal többre becsüli a közösségek érdekét, a maga érdekénél.

E polgári kötelesség első részét a nemzet legutóbb is a nagy hadikölcsön jegyzésekor ragyogóan teljesítette. Az első hívó szóra vitte mindenki, a mije volt, a gazdag az arányát, a szegény a garasát, nem a nagy kamat hasznáért, hanem mert tudja, hogy a hazának pénzre van szüksége. És a heverő tőkében nem gazdag Magyarország maga ezer millió koronát hordott össze a nemzet asztalára.

Most itt van a polgári kötelesség másik részének ideje és alkalma. A takarékosságé, még pedig abban, a mi a legnélkülözhetetlenebb és legszükségesebb: a kenyérben. Nagyon mértéktartónak kell lennünk, hogy inségbe ne jussunk és gazdaságosan kell berendeznünk a mát, hogy aggodalom nélkül várhassuk a holnapot. A dolog állása a következő: A magyar föld még oly mostoha esztendőben is, a milyen a tavalyi volt, föltétlenül terem annyit, a mennyi az ország belső szükségletének fedezésére elegendő. Ausztria már nincs ilyen kedvező helyzetben és a maga termésén kivül idegen pótlásra is szorul, a mit részben minekünk, részben Románia, Oroszország és Amerika búzájából szokott vásárolni.

A háború az idén e szállító-területek nagy részét elzárta és majdnem egyedül a mi fölöslegünkre utalta, a mely, sajnos, kevesebb is volt, mint más esztendőkben. Viszont, hogy Ausztria ne éhezzék és hogy Németország se jusson inségbe, ez nekünk most, a mikor vagy együtt kell győznünk, vagy együtt kell pusztulnunk, éppen olyan fontos érdekünk, mint a magunk megélhetése.

Hiszen éppen az: a kiéhezés az, a mire ellenségeink most a legádázabb igyekezettel törekszenek, miután be kell látnunk, hogy a harcztereken immár biztos és elháríthatatlan és végleges leveretésük. Legfőbb reménységüket és támaszukat Oroszországot legutóbb is a borzalmas vereségek egész sora érte. Bukovinából kiűzik, keleti Galicziában erősen szorul, Duklánál hatvanezer embert veszített egy csatában, Kelet-Poroszországban pedig egy negyedmilliós hadseregét teljesen megsemmisítették a németek.

Most tehát már csak arra megy az angol számítás, hogy – ellenségtől lévén körülfogva – inségbe jutunk. Ebben is alaposan fognak csalódni. Van annyi készletünk, a mely igen hosszú időre megóvja a szövetséges birodalmakat minden inségtől, ha tartózkodunk minden pazarlástól, beosztással és bölcs takarékossággal élünk. Ezt kivánják biztosítani a kormányok intézkedései, a melyeknek czélját és czélszerüségét ismervén, mindenki a legnagyobb hazafias készséggel veti ma gát alá.