Elmúltak az augusztusi koszorús, kokárdás, virágos, lakodalmas napok, amikor Budapest elindult győzni. Azóta a budapesti kedély feneketlen öble magába nyelte: a sebesülteket, az összeroncsolt testeket, a vérfoltokat elviselni nem tudó idegzeteket, a zordan menekülteket, a mankókat szállító kocsikat... De ezt a kedélyt semmi sem tudta megrontani.

Mint hallhatatlan életre hivatott protoplazma megbirkózik mindennel, megemészt mindent, mérhetetlen boldogságvágyához idomít mindent... Hat hónapos a háború és ezalatt sok jelenség lépett föl a lelkekben; de mintha mindennek egy részét, már olvastunk volna valahol régi regényekben... Pillanatokra, mikor idegeink nem tudják már élénken maguk elé idézni a távoli vért s a távol fetrengő halálokat, nem lehetetlen az az illúzió: íme óriási és minden lehetőnek hittet kigúnyoló dramatizálása olvasmányainknak játszik szertelen elmerengésben velünk...

De körvonalasodnak már egész külön jelenségek is; az esztendők majd kiépítik a körvonalakat, leszűrik és elrendezik azt, ami határainkon belül a lényeg, a még tépett és vérző valóságok távlatot nyernek és már nem fogja tiltani ez a még győzve is általános, nagy tragédiánk, hogy az irodalom hozzányúljon a jelekhez és sebekhez. Akkor már pontosabban meg lehet állapítani azt is, hogyan történt, hogy Budapest a gyötrelmes és válságos időkön át is annyira hű maradt fő jellemvonásához, ahhoz a fékezhetetlen vágyhoz, hogy minden áron boldog akar lenni?...

A háború véres, brutális valósága mellett csak árnyék, csak lehelet minden szó, minden kifejezés, mely ezt a kifejezhetetlen valamit a gondolatok és a látományok elé akarja idézni. A háború irtózatos voltáról csak egy valóság adhat sejtelmet: maga a háború. De még annak az átélése is csak részletbenyomást ajándékozhat az átélőnek, magának az egész feneketlenségnek a befogadása és megtartása túl van az emberi idegzet elviselőképességén.

Amit Budapest idegei ebből a végtelenből és átérezhetetlenből fel tudtak szívni, a világháború ezen szemelvényeinek olyan lelki vetületei támadtak, amiknek stílusa hozzáilleszkedik e kedélynek minden ártó méreg ellen való ösztönös és eddig még mindig győzni tudott tiltakozásához. Abban az irodalomban, mely a háború után következni fog, bizonyosan meg fogjuk találni ezeket a véresen érdekes ideg és lelki fotográfiákat; és azokból elénk fog tárulni Budapest történelmi megnyugvásának, elrendeződéseinek minden más néptől, más sokaságtól eltérő külön valósága.

A hősiességről való felfogás, a közösségért való meghalás, a férfiaknak elváltozása, a végzet elháríthatatlan ujja által az elmúlásba való belepöcköltetés, a gyász, a siratás, az elkerülhetetlennek való magunk megadása a legnagyobb, legszívettépőbb dolgokban is, valahová, egy olyan és eddig idegen végtelenség felé tágította ki a tragédia-elviselés lelki sugarait, amire még eddig semmiféle szintén a végzetből jövő járvány nem volt képes.

Ennek a történelmi megnyugvásnak kitermelésében Budapest kedélye kiadta erejét, hogy bírná el a többi végtelenséget? Hogy bírná meg egyszerre a szenvedést és a győzelem fanatikus várását? Vad harmóniahajszála a vérből rubintköveket kristályosított hát magának és a könnyekből gyémántokat mindennapi használatra...

Ki csodálná ezt? Mikor adatott meg, hogy a világtörténelem olyan hétköznapias természetességgel játsszék a kedélyeken, mint a villamosra felugrott cigánygyerek a maga hegedűjén, amikor krajcárt akar?... Hogy bírná meg ez az idegzet a mérhetetlent és az elviselhetetlent? A mérhetetlent vad lelki munkával magához arányosítja, az elviselhetetlent magához stilizálja és az így megfékezett vihart, mely úgy dörömböl bensejében, mint az autóban a benzin és a benzinben a száguldó förgeteg, amikor a gépkocsi a kapu elé van fékezve, beletombolja mélységeket és mérgeket irtózva kerülő temperamentumába. Annál inkább, sokkal jobban, mint bármikor, boldog akar lenni.

Valamely sokaságot sem ostor, sem prédikációk, meg nem változtatnak, csak a körülmények változása, a vérösszetétel, a kultúra nevel. És miért kellene Budapestnek prédikáció, vagy ostor? Miért legyen aszkéta ez a város, amikor nem tud és nem is akar az lenni és amikor egész mivoltához jobban illik az, amilyen, amilyen lenni akar, mert az a belső valójából jön?

Mondták neki régen és ma: Budapest ne egyél! Budapest koplalj! Budapest tanuld meg az aszkézist! - De hogyan legyen Budapest aszkéta, amikor a végtelenséget kénytelen idegeibe gyűrni és amikor elejétől kezdve - ha nem is lett volna más oka rá, csak belső harmónia-kényszere! - a győzelmet várta és amióta annyi joga van rá, sokkal inkább és egyedül arra készül?... Ég, rángat, jajgat, fátyolt, elrendeződést, egyensúlyt nem talál itt sok véresre tépett idegzet... De elszánt fölöttük a sokaság benső kényszerének féktelen parancsa: Budapest szenved, vérzik, Budapest a győzelmet várja, Budapest - boldog akar lenni!...

Barta Lajos