Egy idő óta kitanítgatnak, hogy az ellenség is ember. Én tudom, de tudja-e az ellenség? Komolyan magyarázzák nekem, hogy Dosztojevszkij nem lett kisebb író, mióta Máramaros-Szigeten kozákok és tisztek demokrata egyenlőséggel rondítottak az elektromos lámpák tetejére? Én Dosztojevszkijt ugyanazon nagy írónak s ugyanazon végzetes politikusnak tartom ma is, mint július 27-én.

S nem kellett világháború, hogy üres komédiásnak tartsam Edmond Rostandt s tehetséges, de gonosz féregnek Maurice Barrest. Bátor voltam mindezeket megírni róluk, még mielőtt Rostand rossz és képmutató verset írt a rheimsi nagytoronyról s még mielőtt Maurice Barres beállt önkéntesnek a háborúba, melyre ő is izgatta nemzetét, de, mint minap olvastam, állandóan lőtávolból biztatja a többi vörösnadrágosokat, hogy tartsanak ki a lövészárkokban.

Azt a klerikálisan-nacionalista klikket, mely Poincaré úrékkal Franciaországot megnyergelte, kalandorbandának néztem, tartottam és hirdettem elejétől fogva, s nem látom át, miért kelljen áhítatos tisztelettel beszélnem róluk, csak mert most már mindenki előtt nyilvánvaló lehet, hogy azok? Mint antimilitarista, mint szocialista borzadva néztem a kergetődzést, a célbavett vadnak, Németországnak s a mi monarchiánknak bekerítését, aminek nem lehetett egyéb vége, mint hogy az üldözött végre is sarkára áll és foggal és körömmel megy neki üldözőinek.

Nem látom át, miért volnék kevésbé jó antimilitarista és szocialista, amiért elkövetkezett, amitől tartottam s most halálos gyűlölettel gondolok az úri betyárságra, mely nemcsak hogy háborút idézett a világra, de olyan háborút, melyből becsülettel nem vonhatja ki magát az antimilitarista, a szocialista sem?!

Én nem mondom - sőt háború után úgy, mint háború előtt ellenkezőjét mondtam - hogy akár a német, akár az osztrák, akár kivált a magyar politika jó vagy szerencsés lett volna, s ne volna összefüggés évtizedes súlyos belső bűnök s azután a külső helyzet között, melyben az angol, az orosz s a francia kalandorpolitika a kártyáit keverhette. De valaki juthatott hibái sőt bűnei folytán is valamely helyzetbe s mégis lehet igazságtalanság sőt gazság, amire mások e helyzetét ki akarják használni.

Nem lehet tűrnünk, hogy ez a bűnszövetség darabokat akarjon letépni eleven testünkből, amelyek nélkül elvérzünk s fel akarja robbantani a monarchiát, mely jobb híján még mindig egyetlen kombináció, amelyben megállhatunk. S nem viselhetjük tovább a dilemmás állapotot, hogy míg nemzetiségeinkkel szemben éppen megállhatásunk miatt teljesen új egyenlőségi politikára kellene áttérnünk, viszont ez áttérés lehetetlen, míg el nem vágtuk az irredentás szálakat, melyeket a moszkovita-balkáni összefogódzkodás vet át határainkon.

Ezt minden némiképp józan intellectuel éppúgy tudja, mint én s hogy tudja és így tudja, annak legjobb jele az, hogy a háború előtt s mikor cenzúra még se nem tiltott, se nem parancsolt: akkor is akadtak ugyan - magam is köztük voltam - kik szerették volna a baráti, legalábbis társadalmi közeledést mindnyájunk mestereihez, a franciákhoz, de senki sem volt, ki a franciáknak az oroszokkal való szövetségét bár francia szempontból is szükségesnek vagy bocsánandónak találta volna, - ki ugyancsak perfidnek és erkölcstelennek ne találta volna, hogy a csodálatos angol demokrácia rablószövetségbe tud állani a cársággal - s ki helyeselte vagy bár szerb szempontból is érthetőnek vagy célravezetőnek találta volna az eszközöket, melyekkel a Pasics úr Piemontja a Petár rč galantuomo unita Szerbiájára törekszik.

Nem látom át, hogy amiért ezek a szövetségek, ezek az erkölcstelenségek és perfídiák egy világháború nyomorúságát és szerencsétlenségét zúdították elkerülhetetlenül a világra s zúdították legnagyobb csapásokkal éppen azokra a nemzetekre, melyek kalandor vagy kalmári vezetőiktől ily kalandor vagy kalmári politikába hagyták magukat belehajszolni: most csakis ezért miért kellene utólag méltányolnom e politikájukat s elragadtatva lennem a betyárságtól, az úri huncutságtól, aminek mintája ez a politika?

S hogy mikor olyanok a háború körülményei, hogy sem antimilitarista, sem szocialista komolyan nem kívánhatja, hogy ne védekezzünk, mikor rajtunk estek: azzal markírozzam antimilitarizmusom vagy szocializmusom jogfolytonosságát, hogy adom a tárgyiast, játszom az objektívat, mímelem a megértőt olyan hibákkal vagy bűnökkel szemben, melyeknek mivoltával ezelőtt is tisztában voltam, melyeknek ilyen voltát mindig megbélyegeztem?!

Igen jól tudom, hogy ezt a háborút nem Tolsztoj üzente, nem Voltaire vezeti, nem Shakespeare keveri. Azt is tudom, hogy a mai Németországot nem Schiller és Goethe igazgatja, valamint hogy a mi politikánkat sem csinálja Arany János, de még Deák Ferenc sem. Azonban nem hiszem, hogy akár Schiller és Goethe, akár Deák Ferenc és Grillparzer egyebet tehetne ma, mint amit mi teszünk, az osztrákok tesznek s a németek tesznek. Ellenben egészen bizonyos vagyok benne, hogy Nikolájevics Miklós nagyherceg nem tolsztojánus, Poincaré úr nem voltariánus s hogy a sir Edward Grey politikája méltó lehet arra, hogy Shakespeare megírja, de nem méltó egy nemzethez, melynek Shakespeareje volt.

Nem vagyok gyerek és tudom, hogy sem jó, sem rossz politikát nem csinálnak rózsavízzel. De amíg be nem bizonyítják, hogy a Pasics úr politikája egy magaslaton áll a Cavouréval, ki szintén ravasz volt s nem válogatott eszközeiben, - amíg be nem bizonyítják, hogy a Bismarck kíméletlensége és ridegsége semmivel sem volt magasabb rendű érdekpolitika, mint most az, mellyel sir Edward Grey Nagy-Britanniának monopóliumát s hegemóniáját védi: addig jogom van azt hinni, hogy a Risztics Szerbiája még a mai körülmények között is más politikát csinált volna s hogy akár a Palmerston, akár a Disraeli Angliája más utakat s módokat talált volna a brit elsőség megőrzésére, mint a Gladstone minden képmutatását örökbevett mai angol liberalizmus.

Tudom, a politikában nem minden fordul meg az embereken, de valami csak megfordul rajtuk, s valami megfordul azon is, hogy valamely nemzetnek aznapi nemzedéke minő emberektől hagyja magát megnyergelni. Hogy mit jelentett a kultúra számára az angol s a francia, azt senkinek nem kell magyarázni. De az angol stupid és perfid, hogy a francia szívtelen és hiú, azt sokkal többször állapították meg az angolok és a franciák, semhogy az idegennek, ki most e nagy nemzetek ezen tulajdonságaitól szenved s látja megfenyegetve életét, jövőjét, mindabban való részesedhetését, mit e nagy nemzetek nagyot adtak az emberiségnek, kötelessége volna hibáik és bűneik előtt is objektívan hasra esni, mert ezek a hibák és bűnök kárt és szenvedést okoznak nekünk.

A franciák s az angolok kultúrnépek - de ha ennek következtében másodrendűségben akarnak tartani minden más fehér embert s hogy ezt tehessék, rájuk szabadítanak minden fajtájú, bőrszínű és szemmetszésű rablógyilkosságot, akkor jussom van "ŕ la Gladstone hands off-ot kiáltanom az úri rablókra s annál rosszabb néven venném rablóiságukat, mentül többet köszönhetek kiválóságuknak.

Engem tehát fölösleges kitanítani, hogy az ellenség is ember. De azt hajlandó vagyok megtanulni, ha mások is méltóztatnak velem együtt kijárni a kurzust, hogy az életnek nem kötelessége alkalmazkodni jelszavakhoz s ha az események rácáfolnak a jelszavakra, akkor nem az emberekre kell haragudni, kik ezt észreveszik, hanem a jelszavakat kell jobban, reálisabban, életrevalóbban megfogalmazni.

Az én antimilitarizmusomra, szocializmusomra, demokráciámra, radikalizmusomra nem cáfoltak rá az események, sőt azt váltották be, amit vártam, azt igazolták, amit hittem, arra tanítanak, amit vallottam. Nem tudok hatalmasabb agitátort a demokrácia mellett, mint ezt a rettenetes háborút, melyben minden bűn, ami miatt elkövetkezett, hűtlenség volt a demokráciához s minden erény amelyet kivált, bizonyság a demokrácia mellett.

Nagyon úgy lehet, sőt én bizonyos vagyok benne, hogy úgy lesz, hogy e háború közvetlen nyomában nagy visszaesés fog elkövetkezni demokrácia tekintetében. De éppen ez s éppen hogy ez a háború elkerülhetetlen volt, figyelmeztetés arra, hogy mekkora hivatása s mennyi elvégezni való dolga van még a demokráciának.

Ignotus