A világháboruban a repülőgépeknek elsőrangu szerep jutott: el lehet mondani, hogy a legujabb kor találmányai közül a háboru céljait talán egyik sem szolgálja olyan kitünően, mint a repülőgép, a gépmadár.

A harcterek fölött állandóan száz és száz gépmadár kóvályog, folyton kutatva, vizsgálva, fényképezve az ellenség hadállásait. Persze igen gyakran harcra kerül a dolog a gépmadarak közt is. Olyan harcok, amelyekről tiz év előtt még álmodni sem mert senki, ma valósággá váltak, sőt most, a háboru vége felé már nem is izgatják az olvasót.

Minthogy a gépmadarak óriási gyorsasággal repülnek a levegőben (sokszor 100-150 kilométert is megtesznek óránként), ezért nem szükséges, hogy állomásuk a lövészárkok közelében legyen. Ez nem is volna jó, mert az ellenséges ágyutüz a gépmadarakat hamar elpusztitaná hangárjaikkal együtt. A gépmadarak messze hátul tanyáznak a front mögött, olyan helyen, ahová nem érnek el az ellenség gránátjai. Minden hadsereghez be van osztva néhány gépmadár, valamint a vezérkarhoz is, a főhadvezér rendelkezésére. A pilótáknak állandóan készen kell lenniök, mert ha parancsot kapnak, azt teljesiteni kell rögtön, hacsak vihar nem dühöng.

Ma már minden gyermek tudja, hogy a gépmadárnak jó darabot kell igen gyorsan szaladni a földön, amig fel tud emelkedni a levegőbe. A szárazföldön ez elég könnyen megy, mert 100-200 méter hosszu és 20-30 méter szélességü sik terület még hegyes vidékeken is van mindenfelé. Ekkora hely elegendő, hogy a gépmadár nekiszaladással elérje a fölemelkedéshez szükséges kezdősebességet. A tenger sima tükre a gépmadár felszállásához épp olyan alkalmas, mint a sik föld; a különbség csupán az, hogy a vizi gépmadár (a hidroplán) nem jár kerekeken, hanem a kerekek helyett levegővel megtöltött, csónakformáju tömlők vannak alkalmazva. A hidroplán gyorsan siklik végig a viz tetején és egyszer csak szépen fölemelkedik. Ha a tenger nagyon hullámos, akkor a hidroplánnal már baj van: sem fölszállni, sem a viz szinére visszaszállni nem tud.

A tenger azonban a hidroplánnak nem lehet pihenő állomása, mert hisz ott bizony nem láthatja el magát minden szükségessel: benzinnel, olajjal, a pilóta számára való élelemmel; ha pedig a hidroplán megsérül, a viz tetején nem lehet kijavitani. Ez az oka annak, hogy a vizi gépmadarak nem követhetik a hadihajókat, amelyeknek pedig a hidroplanokra nagy szükségük van. Ma már nincsen olyan hajóraj, amely operálni tudna a fürge, gyors hidroplánok nélkül.

Egy amerikai aviatikus mérnök, Glen Curtis jött rá az eszmére, hogy a hidroplán ne a viz szinéről induljon légi utjára, hanem induljon egy hadihajóról, amely egyuttal a hidroplánnak rendes állomása lehet. A hadihajók óriás nagyok, hely van rajtuk bőven, csak egy alkalmas szerkezetet kellett kitalálni, amelynek segitségével a hidroplán magáról a hadihajóról szállhasson fel a levegőbe.

A feladatot Glen Curtis igen egyszerüen oldotta meg: hadihajó közepétől az orráig könnyen összeállitható és szétszedhető lejtős fahidat készitett: a gépmadár ezen a hidon siklik végig, aztán könnyen felröppen a magasba. Már a leszállásra nem alkalmas az ilyen hid, mert a gépmadárnak sokkal hosszabb ut szükséges, hogy roppant gyorsaságával „kifussa magát”. Ennyi hely már a hadihajón nincsen, azért tehát a leszállás a vizen történik, ahonnan aztán a gépmadarat egy emelődaru segitségével huzzák fel a hajó fedélzetére.

Anglia, amely régóta készült a világháborura, már évekkel ezelőtt hangárhajókat épittetett, amelyeknek fedélzetén 8-10 gépmadarat is el lehet helyezni. Ezeknek a hangárhajóknak célja az, hogy a gépmadarakat a hadműveleteknek közvetlen közelébe szállitsák, egyuttal pedig biztos állomáshely és javitóműhely gyanánt szolgáljanak. A hangárhajókon nincsen felszálló készülék: ugy a felszállás, mint a leszállás a viz tetején történik.

A világhirü aviatikus, a francia Blériot nemrég olyan szerkezetet talált fel, amely a gépmadaraknak a hadihajókról való felszállását tetemesen megkönnyiti. Ez a szerkezet nem egyéb, mint egy kétágu villa, amely a gépmadár tetejének a közepére van szerelve, s amely elfogja röptében a gépmadarat, még pedig a következő módon:

A hadihajóról kinyuló két viszintes rud közt drótkötelet feszitenek ki. Mikor a gépmadár, le akarva szállni, a hajóhoz közeledik, a pilóta ugy intézi a dolgot, hogy a kötél alá kerül és a villát belenyomja a kötélbe. A villa ugy van megcsinálva, hogy a kötél belecsuszik egy nyilásba, mire a villa automatice bezáródik, vagyis a gépmadár meg van fogva. Néhány métert még szalad a kötélen, de aztán megáll és könnyen a fedélzetre szállitható.

A felszállás Blériot találmánya szerint ugy történik, hogy a gépmadarat a villájánál fogva ráakasztják a kötélre. A gépmadár elindul a kötélen lógva és mikor már elég gyors a mozgása, a pilóta szétnyitja a villát, mire a gépmadár megszabadul a kötéltől.

A Dardanellák melletti harcokban már több angol hangárhajó szerepelt és az angolok erősen bizakodtak, hogy nagyszámu gépmadaraik segitségével urai lesznek a harctérnek. A vérmes remények azonban füstbe mentek a törökök páratlan vitézsége miatt. Mert a háborut elsősorban a csapatok vitézsége dönti el, nem pedig a gépmadár.

Az ántánt hadügyi kormányai már évek óta óriási erőfeszitéseket tettek, hogy minél több repülőgépet szerezzenek be hadseregeik számára és hogy ezen a téren is fölényben legyenek a központi hatalmak hadseregei fölött. Maga Franciaország több, mint ezer gépmadarat állitott csapatainak szolgálatába, még kétezret pedig tartaléknak rendelt meg. Anglia csak a a háboru első félesztendeje után ismerte fel a gépmadarak fontosságát és amerikai gyárakban azonnal ötszáz darabot vásárolt, ezerre pedig megrendelést adott. Ha tekintetbe vesszük, hogy Ausztria és Magyarország a háboru elején alig száz, Németország pedig alig ötszáz repülőgép fölött rendelkezett, mindjárt szembeötlik, hogy Franciaország egymaga több gépmadárral kezdte meg a háborut, mint a többi hatalmak együttvéve.

Ennek ellenére mégis szinte hihetetlen dolog történt: az, hogy a számra nézve kicsiny osztrák, magyar és német légi flotta az egész ántánt légi flottájával nemcsak diadalmasan felvette a harcot, hanem végül még el is nyomta az ántánt légi flottáját. Kezdettől fogva egész végig a mi pilótáink és a német pilóták voltak a támadók és az ellenséges pilóták csakhamar azon vették észre magukat, hogy nem birnak velünk és a németekkel.

Mesébe illik az, amit a német gépmadarak és a mi gépmadaraink a háboru alatt véghezvittek és hőstetteiket csodálattal fogja emlegetni az utókor is.