Talán sohasem akadt a békének annyi apostola mint a legutóbbi évtizedekben. A sok békekongressus szinte megtévesztette az embereket: hittek abban, hogy a huszadik század magas műveltsége már magában véve is kizárja az igazán culturnépek között a vérontást. Nem gondolták meg, hogy a mai kor gyermeke is csak egy lépcsőfokán áll a fejlődésnek s amíg előtte még új emelkedések, új meredekek csábítgatnak, a harcz, ez az ősi fegyvere az előrehaladásnak, nem ülhet el végkép soha. A mozgás az élet, a nyugalom halál. Az élet cseppje pedig a fajfejlődés folyamában gördül vagy rohan előre, a mely elsöpör útjában minden gátat, s jaj akkor, ha az akadály erősebb nála, ha letöri lendületének szárnyát.

A most folyó háború a természettudományoknak beláthatatlan sok tanulságát hozta. A míg enne élünk, csak az anyag összehordása volna fontos, melyből csak lassanként, nagy idő mulva választja majd ki az értékes eredményeket a tudomány sok, szorgalmas aranymosója. De már ma is meg-megcsillan egy-egy várva várt aranyporszem s bizony nem álljuk meg, hogy ne vegyük meg ne forgassuk, ne örüljünk neki, ha már a munka kezdetén megtaláltuk azt, a mire annyira számitottunk. Már a háború elején észrevettük mindannyian, hogy az ember ma talán még szervesebben kapcsolódik az élőlények szakadatlan lánczolatába, mint máskor. Sok állati vonása – mint atavisticus tulajdonság – melyeket eddig hiú kulturáltságában s a béke fegyelmezett éveiben oly titkolva rejtegetett – napvilágra jó. A háború vadságának befogadására kinyílt a lélek kapuja, könnyű rajta belátni. Ecce homo.

Az ész és szellem háborúja folyik. Ennyiben tényleg beleillik a huszadik század gazdag műveltségű milieujébe. Az ember a létért való küzdelem testi eszközeitől mindinkább emancipálta magát: nem izmaival, hanem czélszerű találmányaival s tökéletes szervezettségével mutatja meg erejét és hatalmát. Fegyverei pusztitó hatása mellett emberei lelki erősitésére és az ellenség megfélemlitésére fekteti a fősúlyt, a mi szintén visszaütésnek tekinthető s csirája fellelhető az állatvilágban épp úgy, mint a vadembereknél.

Ki ne látta volna már a kutya-macska harczot? Az üldözött czicza felborzolja magát, hogy nagyobbnak lássék, szemei phosphorescálnak, mérgesen fú és morog s ezzel rendszerint el is éri azt, hogy a nálánál sokkal erősebb kutya sem meri bántani. Így van ez különben mindig az állati világban, ha gyengébb kerül össze az erőssel. Az emberek verekedését pedig rendszerint heves szóváltás, szitkozódás előzi meg, melyben kölcsönösen lekicsinylik egymás képességeit. S mikor elég idő telt el eközben ahoz, hogy a másik tehetetlenségének autosuggestioja következtében bátorságuk megerősödött, csak akkor rontanak elvakultan egymásra.

A néprajz és az embertan pontosan feljegyzi, hogy minden nép nagy súlyt helyezett harczaiban a lelki befolyásokra. A vad népeknél a harczi bárd kiásása, körülhordozása, a küzdelem előestéjén rendezett tánczok mind a bátorság aczélosítására történtek. Az indiánusok hatalmas tollbokrétái – melyek az állatok felborzolt sörényzetére emlékeztetnek -, az ijesztő, színesen tetovált rajzok testük egész bőrfelületén, a skalpok magukra öltése pedig valamennyien az ellenség megfélemlítését czélozzák. A nyugati gótok agancsokat, bikaszarvakat vagy tátott szájú medvefejeket erősítettek fejükre, Afrika és Ázsia lakói pedig a maguk által elejtett tigris vagy oroszlánbőrbe bújnak, hogy ezzel fitogtassák már a multban is bebizonyított derekasságukat.

De még ennél is tovább mennek. Lovaikat, fegyvereiket teleaggatják minden olyan anyaggal (tollakkal, színes ruhákkal stb.), melyek az ellenfélben hitök szerint félelmet gerjesztenek. A pajzsok s a tengeri népek történetének első időszakjában a hajók orrmányainál felerősített sárkányfejek, a szükségesnél és a czélszerűnél jóval hosszabb szál fegyverek mind az ellenség megijesztésére irányultak. Természetes, hogy az ellenség megfélemlítésének hite viszont erősítőleg hat a megfélemlítőre, fokozza annak s társainak az önbizalmát. Az indiánus haditáncza lopozkodó, vivó, ötő, stb. mozdulatokból szövődik össze bizonyságául annak, hogy érti a küzdelem minden fontos mozzanatát. S vajjon kell-e annál bátorítóbb tudat, mint az elvégzendő feladat biztos ismerése és tudása?

Az állatok rendszerint hangot adva, üvöltve rohannak egymásra s csak akkor ül el a lárma, mikor a küzdelem tart. A szarvasbikák párviadalakor teljes a csend, csak az agancsok heves kopogása hallatszik, de büszke bőgés előzi meg azt. Csak a madarak és a kisebb emlősök kiabálnak veszekedés közben, különben csak ouvertureje s finaleja a harczban a hangadás – mikor a vesztes sírva menekül, vagy kiadja páráját.

Az emberek harczaiban is kezdettől fogva szerepet játszik a hang, a zene. Már az ősi népek is ordítva csaptak össze – hiszen náluk az egész ütközet rohamokból, közelharczokból állott. A kürtösök és dobosok már együtt születtek a hadsereggel. Valami figyelmet eltérítő s vérpezsditő, bátoritó szóval beszél a zene ilyenkor a katonákhoz. Ez adja meg az első lökést ahoz a lendülethez, mely a roham veszélyein át halált nem félve viszi őket az ellenség kellős közelébe. Természetes, hogy e hangzavarnak félemlítő hatása az ellenségre nem marad el.

A lelki befolyásolások a huszadik század háborújában épp úgy, sőt még jobban meg vannak, mint a rómaiak, gallok stb. vagy a vadak harczaiban. De ez magától értetődik, ha meggondoljuk, hogy igazában véve tisztán idegéletet élünk. Természetes az is, hogy az ősi szokások csak elvben maradtak meg s a bátorítás és megfélemlités eszközeit a rohanó cultura merőben átváltoztatta. Az entente nagy garral hirdetett kiéheztetési manövere, a németek tengeralatti háborúja, az annyiszor megismételt Zeppelin és repülőgéptámadások London, Velencze stb. stb. ellen mind a megfélemlítés eszközei. Az első már régen elvesztette hatását, mint a méreg, mely felbomlott, mielőtt felhajtották volna; az utóbbiak azonban sohasem tévesztik el hatásukat s kiválóan izgalomban tartják a mögöttes országrészek ellenséges népének lelkivilágát. Már maga az a körülmény, hogy éjjel kioltják a lámpásokat, kihaltak az utczák, ránehezedik a lélekre valami különös szorongás, mely könnyen megy át a tömegbeli rettegésnek, pániknak nevezett állapotába. Az élénk várakozás az állandóan felzaklatott polgárságban feléleszti a nagyobb suggestibilitast, úgy hogy a legképtelenebb „biztos forrásból” eredő hírek szárnyakat kapva terjednek, borzalmasságukban nőnek, s mindenki képzelete rak hozzájok, sokszor hallucinatiok révén, valamit. Ilyenkor lassanként az egész tömeget megszállja valami rettentő félelemérzés, mely mindent feledtet vele, csak az „én”-t tolja az előtérbe: ezt az egocentricus érzést a létfenntartás ösztöne emeli, színezi ki annyira, a mely a halálfélelem pillanatában mindenkinek lelkét hatalmába ejti. A pánik hatása alatt csak az önvédelem, az egoizmus hat át mindenkit s a menekülés valóságos dulakodássá fajulhat, melyben már eltapodás, erőszakos halál is fordult elő, nem számítva az ideggörcsöket, a melyek mindennaposak. Az anyagi károkon kívül tehát, a mit a légi támadások okoznak, nagyobb súlylyal esik a serpenyőbe azok moralis, lelki hatása, mely az idegrendszer állandó feszültségében, elcsigázottságában és lassú kimerülésében kulminál. Azonkívül a piloták röpiratokat is dobálnak a nép közé, a melyek ijesztő hireket tartalmaznak.

Az ellenség megfélemlitése esetleg olyan arányokat ölthet, hogy annak tálalásán a saját táborukba is babonás tévhitek gyökereznek meg. Ez annál is inkább felüti fejét, minél műveletlenebb a nép. Így pl. a mostani háborúba Molnár Ferencz egyik haditusósítása szerint az orosz legénység között Vilmos császárról már úgy beszélnek, mint valami emberfeletti lényről s azt hiszik, hogy három méter magas. A középponti szövetségesek hatalmas szuronyrohama is már olyan erős félelem tárgyát képezi, hogy csaknem mindig kitör a pánik az ellenség soraiban. A pánik pedig megváltoztatja, kisebbíti vagy teljesen megbénítja a cselekvőképességet, egész czélszerűtlen, minden terv nélküli, csupán ösztönszerű tetteket eredményez s ezért nemcsak a hátrányban levő csapatok sorában idézhet elő megfutamodást, de megbonthatja a győzelmesen küzdő seregek arczélét is s a várt diadalt eszeveszett meneküléssé változtatja át.

Az ősi népek ijesztő felruházkodásának maradványait talán a magas szőrkucsmákban és a kozákok pikájában lelhetjük meg. A rohamra indulás most is dobpergés és kürtszó kíséretében történik biztató szavak kiáltása közben. Így vált a magyar „előre” olyan félelmetessé az ellenség szemében s olyan bátorítóvá a mieinknél.

A mai háború lelki hatásának tárgyalásánál nem szabad megfeledkeznünk a modern fegyverek dörgéséről sem. Ma már mindenki tudja, a ki künnjárt már egyszer a fronton, hogy a nagyhangú gránáttól sokkal jobban fél a katona, mint a shrapnelltől. S az idegrendszeri megbetegedések, az ú. n. idegshokok, traumás neurosisok kórelőzményében is csaknem mindig a nagyobb moralis hatású gránátrobbanás szerepel. Ha a 42-esek hangtalanul röpítenék puszitító golyóikat az ellenségre, nem lennének olyan rettegettek, mint manapság. A hangtalan lövöldözés talán az elrejtőzés szempontjából kívánatos volna, de elesnék a lelki hatásnak igen lényeges, tekintélyes része.

A most folyó szerb-bolgár háborúban a szerbek a fogoly regularis bolgár katonákat megcsonkítják, szemüket kiszúrják, a miről a hivatalos jelentés szerint photographiákat s filmeket is vett fel az előrenyomuló bolgár sereg. Ez is egy módja a megfélemlítésnek; igaz, hogy nem illik a XX-ik századba. Az oroszok több ízben adták ki hadiparancsban, hogy a németek s az osztrák-magyarok megölik a fogoly orosz katonákat. Persze ezzel az ijesztéssel el akarták venni legénységük nagy fogsági kedvét stb. stb., hiszen a hasonló példáknak özönét lehetne felhozni.

Régi idők leleménye, öröklött hagyománya az ellenfél megfélemlítése és saját magunk erősítése a harczban. A pánik s a hatásán beálló demoralizálás, a szétziláltság minden hatalomnál nagyobb ellenség. Pedig ahol egyszer elhullott a magva, itt is, ott is felüti a fejét s mint a korhasztó fagomba, lassanként emészti, pusztítja az idegrendszert s az csak a háború után, évek mulva fog kiülni, hogy milyen pusztításokat idéztek elő a mai háború legerősebb lelki fegyverei: a német Zeppelinek, London ijesztő éji látogatói.