Bécsi munkatársunktól.
Bécs, december 4.
Saját tudósítónk távirata. A magyar, német és osztrák katonák a végső csapásokat mérik a szerb haderő fáradt és összetört maradványaira, amelyek Montenegró uttalan utain és Albánia ellenséges, vad sziklái között keresik a menekülést a tenger, az ásítva áhított Adria felé. Anélkül, hogy szélsőséges frázisokra ragadtatnánk magunkat, nyugodt szívvel állapíthatjuk meg, hogy Szerbia sorsa beteljesült.

A szerb hadsereg nincs többé szerb területen és Szerbia után csaknem egész Ujszerbia is igazságos fegyvereink hatalmába került. Könnyü szívvel írjuk le ezeket a sorokat, pedig milyen óriási dolog, milyen mérhetetlen politikai jelentőségű esemény az, amely alig nyolc hét alatt zajlott le előttünk. Egy országot hódítottunk meg, egy nép maradt haza nélkül, egy kétségkivül vitéz nemzet szine-virága jutott fogságunkba. Ez a második ország, amelyet sikerült a háboru alatt meghódítani, Szerbia is Belgium sorsára jutott, csakhogy sokkal szörnyüségesebben.

Külpolitikai informátorom a következő igen érdekes és megszívlelésre méltó nyilatkozatot tette előttem a két ország sorsáról:
- A jelen eseményeit csak a históriaíró szem ítélheti meg egészen elfogulatlanul: csodálatos azonban, hogy a történelmi események jelenlegi elfogult históriáiról, a nagy hírlapok és világlapok publicistái sem találnak mentséget, legalább is szívből eredő mentséget Szerbia számára. Egyik legérdekesebb jelensége a nagy küzdelemmel párhuzamosasan folyó sajtóharcnak, hogy még az angol lapok sem igen igyekeznek Szerbia eltiprását szentimentális és nagyképű frázisokkal kisérni, nem emlegetik a kis nemzetek védelmét, nem susogják irtózva a népjogok legázolását, mint az tették Belgium hirtelen bukása után.

Nem óhajtom Belgium diplomáciáját menteni, de tény, hogy ha párhuzamot vonunk a két ország illetve a két nép között, az összehasonlítás Belgium javára üt ki. Albert király néhai országa az entente előőrse, várrendszere a francia várrendszer szerves része volt és így letörése éppen olyan következménye a históriai igazságszolgáltatásnak, mint Szerbia végzete. Mégis, a belga népet aligha hibáztatjuk. A lelkiismeretlen és megszédült uralkodó, a gonosz diplomaták műve volt a kis országnak angol kézre való kiszolgáltatása, hiszen a belga nép nyolcvan százaléka dacára a francia nyelvhasználatnak és gall rokonságnak, nem nézett gyülölettel a német határ felé. Hogy mit művelt ezzel szemben Szerbia apraja-nagyja, azt nem szükséges elmondani.

Jól tudjuk, hogy a fékevesztett kis nép minden tagja lelkén viseli bizonyos mértékben a Szerbiáért való felelősség sulyát. A külföldi ujságok és még az entente lapjait is, bármennyire osztják könynyeiket, az ég rendeltetésének hajlandók betudni Szerbia romlását. Mi pedig – és ezt különösen hangsulyozni kell – ne annak örvendezzünk, hogy egy nép irtózatosan bűnhődött, hogy egy országot letörült vitéz hadseregünk a térképről. Szerbia eleste végzetes csapás az entente táborára nézve is.

Én meg vagyok győződve, hogy az angol és francia expedíciós sereg nem állhat meg a bolgárok elemi ereje, a magyar és német vitézség előtt. A hatalmas pártfogók nem tudták megvédeni sokat biztatott pártfogoltjukat és a ez világosan mutatja tehetetlenségüket. Szerbia szívendöfése végtelen fájdalmas sebet ejtett a négyesszövetség testén is és ezt a tényt üdvözölhetjük igazán örömujjongva.

A népek és országok katasztrófája között a példák elegendő számmal állanak Görögország előtt és Konstantin király erős egyéniségén és akaratán kívül ez a körülmény is visszatartja a görög kormányt minden ballépésről. A jelen véres tanulsága a legjobb iránytű Görögország és még több semleges állam számára...