(Szép Ernőnek.)

Ó, mondd, ugye nagyon, nagyon furcsa.
Ha lépsz ugye sír lábadon a csizsma
És sírnak mind a kövek, mint a kis gyerek,
akinek papája nagyon beteg.
Hajnali álmukban a könnyező rétek,
a lila virágok, az őszi napsütések,
A hegyek barna háta és a napraforgók sárga orcája
Sír... sír a kukorica és csapzott veres szakálja
Ebbe az egetverő csattogásba.
Mindig csak tágul az ember pupillája.
Olyan furcsa, olyan furcsa, hogy az eleven szikla
most halottak szarkofágja.
És nem mese. Jaj talán csakugyan igaz.
Olyan, mint egy őrült, óriás kisértet
A leroskadt templom csonka tornyának fehérje...
Jaj. Nem, nem. Hálisten. Hiszen csupán a zengő bükkerdő bántó setétje
beleette magát a lelkem szemébe.
Ó, miminden nem jut az ember eszébe!
Olyan furcsa, furcsa ebbe' a dörgésbe
halkan belekoppan az eső verése.
Konokan kopog a száraz levélre.
Mintha csak vér volna és eleven csobogna a szivem ütemére.
Jaj, szégyenlem magam. A szívem mintha szállna
és soha meg nem állna.
Mint a Mának dörgő halál vasmadárja.
Mint a gránátok lassu légi sustorgása.
Mintha nem is fájna és a felhők alatt fájva explodálna.
Mondd - neked nem fáj a szíved?...
Nekem igen. Különösen az eső, ha csepereg.
Fáj ilyenkor nagyon az Idők vége,
a Minden, az Élet végtelensége.
- Ó, nem a magam sápadt, rongyos életkéje -
A zenék bánatos zenéje.
Az otthonok békéje. A Titkok mélye.
A szőke lányok szemének kékje.
A nők, akiknek hiába néztem a szemébe,
Most halálra szorítná két karom ölelése.
Nem öltöznének gyászba...
Mert én bolondul hiszem most,
hogy nem tud most csókolni senki szája.
Pedig nem s igaz.
Most villog igazán a bestiák bokája.
Ide is elfénylik a szagos tüzek lángja, a gyönyörű máglya.
A keserves bálvány mindenki imádja,
amire az Élet képe van pingálva.
Furcsa a kék égből jajgató keselyük lármája.
Mintha síró gyerek lenne a felhőkbe pólyálva
és a pufók égnek a nap lenne a szája.
Mindent furcsállani szakad rám itt minden.
El is hiszem, nem is. A szám mondja: "Isten"...
Mert kell Istenének lenni a Mának
Kell Istenének lenni a Halálnak.
A halálnak, akik most itt szomszédolni járnak...
Míg én verset írok...
Minden olyan kicsi, csak nagyok az árnyak.
És én verset írok. Nem magamnak. Másnak.
Ugye, hogy furcsa, hogy Van, ami Nincsen.
Bátorság, Szív, Erő, Fájdalom, Isten...
- Mondd - nem fáj a Szived?
Nekem igen.