A Wagner motívuma és hangfestése belemegy Reinhardtnál a beszédbe s a kiabálásba s szörnyetegeit és manóit éppúgy zeneien üvölteti és visíttatja, mint ahogy zeneien nyarvogtatja hőseit és hősnőit. Itt különösen segítségére van, hogy valamennyi színészét egyformán beszélteti. Hogy ne mondjam kántáltatja. Itt egy hang, egy hangszer az egész színpad, s van egységes alapja, amikből kihozhatja a szükséges modulációkat.

A Reinhardt hangjátéka épp ezért sokkal következetesebb, egységesebb és, egyéni bélyegével, művészien érdekesebb (bár néha már fárasztó és fejfájdító s gyenge torkú színészeknek okvetlen hangjába kerül), mint fényjátéka vagy színbeli játéka. Ebben legkevésbé ő - úgy látszik, ez a geniális ember inkább hall, mint lát.

Mert szín-, fény- és kép-ötletei többnyire alig egyebek, mint ismert szobroknak, képeknek s interieuröknek színpadra illesztése. Míg a hangkomédia, ha mégoly túlzott és erőszakolt is, szervesen egybenőttnek tetszik az egész komédiával, a kép- és szoborjelenetek, a szépek és találóak is, gyakran szervetlenül, nem a darabból kinőttnek, hanem a színpadra odatettnek tetszenek, mint azok a bizonyos élőképek, melyekben szép mágnásasszonyok Gainsborough-figurákat elevenítenek meg, szép zsidóasszonyok pedig Vigée-Lebrun-képeket. De azért, szó sincs róla, optikára is érdekes a Reinhardt színháza, s kivéve mikor egész darabokon, három-négy-öt órán végig félhomály van a színpadon, a szemnek is gyönyörűséget szerez.

Ez a félhomály igen jellemző arra, ami a Reinhardt színházának gyengéje, a hibridségre. A félhomály, tudniillik, gyakran csak azért borul Reinhardnál a színpadra, mert a darabban este van s talán csak mécs vagy petróleumlámpa ég. Ez realizmus vagy naturalizmus - és felesleges olyan színpadon, mely siet, ahol tud, hogy szimbolikus, hogy stilizált legyen.

S itt az átmenet abból, amije a Reinhardt forradalmának megvan - ahhoz, amije nincsen meg. Ha jól megfigyelitek, a Reinhardt legnagyobb újításai külsőségesek, - színpadon előforduló sőt szükséges adatokból kiszerkesztettek vagy kinövesztettek, de nem éppen a színház leglelkéből. Hogy megint hasonlathoz forduljak, mintha Reinhardtnak a színpadja is úgy volna új, mint a színházai, a régi szerkezet, csak új faborítás a falakon s új szövet a karosszékeken.

Vagy mint egy hadsereg, mely új uniformist kapott s megbővült aeroplán ezredekkel is, de új stratégiája tulajdonkép nincsen. Brahm új Ibsent, új Hauptmannt adott ahhoz képest, ahogy addig az addigi német színpad játszotta volna, ha játszotta volna, Ibsent és Hauptmannt.

Reinhardt nem ad sem új Shakespearet, sem új Schillert, sem új Strindberget, csak sokkal érdekesebbet, színesebbet, izgatóbbat - de egyben sokkal hibridebbet és sokkal inkább szétesőt. Ez is egy baja annak a kidolgozó módszernek, melyben Reinhardt olyan nagy. Amit nyer szintézisben s nagyvonalú összetartottságban azzal, hogy az egész darabot mintegy egy színészi egyéniséggel játszatja, annyit veszít az analízis, a részletekkel való elpepecselés miatt.

Ez gyakran megbontja, ami a stilizáltságnak stílust adna s amit, mondom, az egy hangból való eldanoltatás lehetségessé tenne, az egységes hangulatot. A legtöbb Reinhardt-előadásról nem egy szájízzel megy el az ember, hanem egy étlap cikázó ízemlékeivel.

Viszont egy egyéni genialitás igézetével is. Ez bizonyos. Minden mókájáról, üzletiségével s abbeli fumisterie-jével, hogy reméli, hogy ráhibáz valami geniálitásra, amit a közönség majd mindenesetre annak vesz, ebben a nagy szemű, göndör hajú, okosan hallgatag kis emberben feltétlen van valami a nagy embertől, a nagy varázslóból. Nem lehet félreismerni, nem lehet észre nem venni s a keze nyoma amihez hozzáér, menten megismerszik és megmarad.

Hogy milyen hatással lesz a német színpadra s általában a világ színpadjára, azt nem lehet biztosan megmondani. Félek, az előbb mondtam, nem sokkal vagy talán semmivel. De most nagy öröm kortársának lenni, gyönyörűség benne gyönyörködni, - s nem silány ötöm s nem alacsonyrendű gyönyörűség.