*

És ez a folyó, mely így mintegy a magyar történelmen, a magyar nép szívén folyik keresztül, tulajdonképpen a délszlávok nemzeti folyója, a Triglov tövében ered és a Dunába torkollik, amint elhagyná a szlovén-horvát szerb nyelvterületet. Tehát az ő nemzeti életük ütőere kellene, hogy legyen, a délszláv história és kultúra, egy egyéni népjellem hordozója, tengelye.

Pedig nem az, legalább ma még semmi esetre. - És azt várnák, hogy a Száva völgye a délszláv népek faji és kulturális erejének az a gyűjtőmedencéje, ahol a nyugati délszlávság (mert a bolgárok nyilván külön utakon járnak, valójában nem is szlávok) homogén, sajátos nemzetté alakul, valahogy úgy, ahogy ez a trialisták álmaiban élt.

Mindebből igen kevés érezhető a Száva partjain.

A nyugati délszlávság láthatólag erősen megoszlott, több nagy góca van, melyek mindegyike önmagának akarja a hegemóniát és magához hasonlítaná a többit. Egy sajátságos, karakterisztikus képlet alakult, Sarajevo-Belgrád-Zágráb-Laibach sarkpontokkal, melyekből az egész környező területre egymást taszító és vonzó erők sugároznak ki és a mostani krízisig meglehetősen egyensúlyban tartották egymást.

De vajon miért van ez így? Vajon az ortodox és markánsabb egyéniségű szerbség, vagy a mediterrán kultúrától érintett lágyabb és európaizáltabb horvát-szlovénség kerekedik-e majd felül? És milyen szerepe van Boszniának ez alakulásokban és mindez hogy viszonylik a magyarsághoz? Végül melyik város kerül ki vajon győztesen a versengésből és lesz a délszlávság központja, egy későbbi tökéletes nemzeti integráció magva?

Ezekre a súlyos, aktuális kérdésekre a Száva, - melynek partjain sokat álltam, - ha jól értem következő feleletet mormolja...

A délszlávság magas, a Száva északi partjától idegen rendszerű hegyvidéken lakik, melyet kis medencék és keskeny, terméketlen fennsíkoktól elválasztott völgyek szaggatnak nagyon széteső részekre. Tulajdonképpen itt van az eredete is a nemzeti sajátossága.

Apró törzsekre tagolt marcona hegyi nép ez, mely primitív életet élt és magasabb kultúrát eddig sem külön-külön, sem együttesen teremteni nem tudott. A keleti törzsek Bizánc, a nyugatiak Róma befolyása alá kerültek. A magyar expanzió északról, a török délről fenyegette őket, úgy hogy ez a terület, talán legtovább Európában megmaradt a középkori műveltség színvonalán.

A törökök elvonulása lehetővé tette, hogy a szegény nép terméketlen hegyeiből lehúzódjék az északi termékeny síkságra, amerre legfontosabb folyóvölgyei irányulnak. Így foglalták el az egész Szerémséget és Délmagyarországot. A Száva, mely egyidőben már a délszlávság északi határa volt, most megint egészen szláv folyóvá lett.

Csakhogy ez a terjeszkedés megállt a Drávánál, úgy, hogy a Száva északi partján, a gazdagabb vidéken, nem fejlődhetett ki eddig még a délszlávság egy olyan erős népcsoportja, mely a többiek irányítását, fölöttük a kulturális és nemzeti hegemóniát magához ragadhatta volna. A jobb életmód és a nyugati kultúra befolyása miatt viszont ez a nép, - a mai horvátság, - ismét mássá lett, mint a többi törzsek, melyek megmaradtak a planinák, gorák, egyszerűbb népének.

A délszláv megoszlása így csak még sokszorosabbá vált, úgyszólván más nép lakik a Száva két partján, egymástól idegen, minthogy különböznek a tengermellékiek, a szlovének és a hegyi lakók, a szerbek is. E megoszlással magyarázható, hogy a folyó mentén valahol nem keletkezett egy hatalmas város, egy testvértelepülés, mint Budapest a Dunán, mely a délszlávság egyetlen és igazi fővárosa, nemzeti tűzhelye lehetett volna.

Az említett négy főváros közül azonban három mégis a Száva mellett van és ezek csakugyan mindig a legéletképesebbek. Ami napjainkban Sarajevot fontossá és virágzóvá teszi, ahhoz kevés köze van a délszlávság nemzeti erejének. Sarajevo régebben nem is vitt szerepet, egyike volt csak a szakadozott terület számos fontos helyének, akárcsak Mostar, Banjaluka vagy Tuzla.

Figyelemreméltó azonban, hogy Laibach sem fekszik közvetlenül a Száva mellett, csak közel ennek völgyéhez, egy jó útcsomóponton. Ugyanígy Zágráb, mely hegyi vár volt, a Bistra tövében és mint a tengerhez és a Szerémséghez vezető út kulcsa és a legnagyobb és legtermékenyebb medence fővárosa válik jelentőssé.

Jellemző, hogy új fejlődésében a folyóhoz igyekszik, melyet már körülbelül el is ért az átkelőhely mellett. Végül Belgrád megint csak félig fekszik a Száva mellett, félig pedig a Dunánál, fejlődési iránya pedig határozottan a folyótól eltávolodó az ország belseje felé.

De már máig is az a két város emelkedik uralkodóvá, melyek a dél szlávságot átszelő két világforgalmi út, a magyar medence szívéből délnyugatra az Adriához és Olaszországba, másrészt délkeletre Konstantinápoly felé vezető históriai utak és a Száva metszéspontjain fekszenek. Ezzel is azonban elősegítik a délszlávság megoszlását és nehezítik centralizációját, mely geográfiai alapon reménytelennek tűnik.

A leírt megoszlás olyan mélyreható, hogy mostanáig valósággal külön nemzetegyedek állnak szemben egymással, s köztük a Száva legfontosabb határ. Ez hozza létre az eddigi helyzetet, azt a labilis egyensúlyt, melyet minden ingadozása dacára csak egy kívülről jövő erősebb lökés tudott most felborítani.

Ezt a lökést elégségesen megadta a világfelfordulás, de jellemző, hogy a nagy kitörést már hosszabb ideje kisebb kataklizmák a Száva mellett, belgrádi és zágrábi felfordulások, merényletek és nyugtalanságok ezen a politikailag állandóan vulkanikus talajon előzték meg, mintegy bejelentették, és csaknem szimbolikus, hogy a gyújtó szikra épp Sarajevóban, a Száva két partjának, Belgrádnak és Zágrábnak ütközőpontjában pattant ki.

A Szávának északról nincsenek jelentékenyebb mellékfolyói. Délről azonban sűrűn és szép párhuzamosan jönnek derékszögben beömlő vizek a délszláv hegyekből, hosszú völgyeik nagyszerű utat kínálnak délről északnak, melyeken a hegylakók a zord felvidékről kényelmesen leszüremkedhettek boldogabb tájakra. E torkolatokkal épp szemben azonban sehol sem nyílik kedvező út a nagy magyar medence felé, ami viszont a magyar-horvát elszigetelődést és idegenkedést előmozdítja.

A Szerémség, Belgrád - Eszék tengellyel, - ahol a pusztuló nem-szláv népelem, mely jelentős mértékben járult hozzá a speciális horvát etnikum kialakításához, még ma is számottevő, - eredetileg nem tartozott a horvát nemzettesthez. Ez most, a régebbi északkelet-délnyugat, vagyis a tengeri és itáliai útirány, mint tengely helyett, nyugat-kelet felé, a Szávával párhuzamos gerincű és északról, egész kiterjedésében, uralja a délszlávságot, mely csak rajta keresztül érintkezik, amerre meghatározó folyóvölgyei utalják, az északi gazdagabb és nagy kultúrájú vidékekkel.

Míg a horvátság idők folyamán ilyen kedvező elhelyezkedést talált, addig a többi törzsek a Száva mellékfolyói közén egymástól vad hegységekkel elválasztva, mind a Száva vidékére utaltak, a Morva és Drina völgyeiben a szerbek, a Boszna és Una közt a bosnyákok, aztán a Kulpa mellett s a tengerig a szlovének.

Ezen előnyös helyzetnél fogva s mivel a kultúra rendesen a vizek folyásával ellenkező irányban terjed, a délszlávok közt is lassanként a horvátság nyeri el a hegemóniát, aminek számos jele már tisztán látható. A városok között pedig Zágráb fog minden valószínűség szerint diadalmaskodni, ami az előbbiekből szintén következik.

A lakóhelyek különfélesége és szétesése pedig mindig fenntart kulturális és etnikus különbségeket, de ezek alighanem a vidékiesség színvonalára fognak süllyedni a horváttal szemben. Minthogy azonban a horvátság maga mostan hazájában nem lévén egészen gyökeres népelem, s hazája is a magyar medencének képezvén integrális, habár bizonyos fokig, - földrajzilag s ezért jogilag, mint valaha Erdély, - önálló részét, kultúrájában gyengébb lesz a szomszédos, mediterrán, német és magyar kultúráknál és ezek behatását magába olvasztja. Eredetisége egyelőre tehát ezeknek némi délszlávsággal való keveredéséből áll s ma még egy halvány.

De valamint kultúrájában, úgy államiságában is azonképp függ a nagyobb magyar, vagy mondjuk Duna-medence népétől, mint ahogy a Száva, s az egész délszláv folyóvidék, sekély kivétellel a Duna vízrendszeréhez tartozik. Ha ezt az összetartozást a közeli tenger, mint a Dunával egyenrangú faktor meg nem zavarná, és az egész históriai fejlődést nem komplikálná, akkor az alakulat bezártsága, kulturális és politikai egysége még szilárdabb volna.

De ez a hatalmas tényező, az ő, magnetikus befolyásával elágazásra kényszeríti a magyar medence fejlődésének az útját (melynek irányáét nagyjában a Duna mutatja!). A magyarság expanzióját különös hatással vonzza erre, ahol épp egy ellenkező irányú erős népfaj útjaival keveredik össze. Aszerint, hogy a Duna-Tiszaköz népe virágzik vagy züllik, - hullámzik a délszláv expanzió is. - A Száva, sorstól kijelölt folyó, partjai ezen roppant torlódások és az évszázados harcok színhelyei, s rajta vágyak, nemzeti ábrándok szálldosnak keresztül a síkságtól a tengerig és a hegyektől a síkságig...

Ha ezer év után is még olyan véres és zűrzavaros a Duna-medence sorsa és ma is holttesteket görget a Száva, ebben, gondolom, nagyon hibás az a kék tenger, a csalfa és gyönyörű, melybe már a honfoglaló magyarok, már Attila hunjai belelovagoltak, és a Duna síkja és a tenger közt, kanyarog a Száva, át muszáj rajta kelnünk, akár tetszik másoknak, akár nem, épp akkor és ott, ahol a kőtermő plaminák népe, a mi búzánkhoz igyekezik. A horvátnak már van búzája, és tengere is, ő most mellettünk van. De ha a tengert akarjuk, vajon mellettünk lesz-e?

A Száva, a Száva magyar folyó-e vagy délszláv?... Szent folyó biztosan, nemcsak a délszláv szentről, kinek nevét viseli, de a vér miatt, mely belefolyt, a nagyszerű magyar vér és a szenvedélyes délszláv vér miatt is, melyek olyan forrón és állhatatosan, már ezer éve patakzanak versengve a melleken, - különös folyó, melynek vize fölött népek végzete lebeg, örökké és titokzatosan, a hegyek és síkság és tenger között...

Úgy érzem most, hogy, ha az egész Duna-medence problémája, miként a folyó rajza - egy óriási kérdőjelhez hasonlít, mely alatt Belgrád a pont, akikor a Száva talán, mint a Dunának a Tisza után legnagyobb mellékága, határozott irányával és mégis számtalan kanyarulatával, a kisebb kérdőjelek egész láncolata, melyek ama nagyobbhoz szervesen csatlakoznak...

Ahogy hallgatom és nézem, - nézem hol a horvát, hol a bosnyák, hol a szerb, hol a szlavón partról, és nézem végighajózva hűtlen vizét egész futásában csaknem slepperen és térképen, aztán a gondolatok gyorshajójával, majd kompon is kerengve a tószerű felületen, és hidakról is néztem, kopogó, csónakos hadihidakról és a magas, büszke, szimbolikus vashidakról, és néztem a fülledt nyárban, a borzongós őszön, az ázott, borús, vég nélküli télen, és nézem immár és hallgatom a gyönyörű tavaszban... így a Száva...

*

De azon kapom rajta magam, hogy problémákat fejtegettem, pedig csak a Száváról akartam beszélni, a folyó természetét, változatos szépségét leírni abból az alkalomból, hogy minket magyar katonákat ide szegezett a sors a Száva partjára. Mi az oka, ha róla beszélvén, ilyen komoly és végtelen dolgok ragadják el az embert? Talán éppen ez jellemző a Száva természetére.

Bizonyos vagyok benne, hogy nem magam vagyok az egyetlen, kiben e folyó látása ehhez hasonló hangulatot támaszt. Miért, hogy a katonáknak, mikor átrobog a vonat a hosszú bródi hídon, elszorul a szívük s a nótájuk valami fájóan mély és messzezengő tónust kap, amint néma éjszakákon átkerülnek a görbe hegyek idegen és barátságtalan hazájába? Hej pedig, de sok vonat ment arra! És milyen hosszúak, nem győztem számolni a vagonokat! ...

Lihegtek a mozdonyok, amint vonszolták a beláthatatlan sok kicsit virágosan, lobogósan, teli éneklő, szürke kis katonákkal, akik jöttek a messzi-messzi számtalan édes otthonokból és mentek át a hídon a gránicra. Különös népvándorlás! Aztán vissza is jöttek, hosszú vonatokon, óh, nem mind... de minek meséljem ezt!

A Száva, ki tudja hány könny hullott belé csak mostanában és mit vert a sok ezer szív, mikor a távolbanéző szemek az ő vizébe meredtek! Végre is, lehet, hogy a folyók mind egyformák, de tagadhatatlan, hogy az emberi történések örvényes zuhataga, mely ennek közömbös habjaival egyesül, a Száva vizét legendákba burkolja. Ezek szállnak fölötte, mint a reggeli aranyló párák és elbűvölővé teszik, mint mikor az alkonyatok ezüstös rózsaszínjét tükrözi.

Milyen sokan, ebből a nemzedékből, emlegetik a Szávát és hánynak lesz felejthetetlen?!

Ám mindettől csakugyan eltekintve, folyónak is kiváló a Száva. Impozánsan nagy, némely helyen tág, bővizű, szigetes és vad, akár egy amerikai prairiefolyam. Öreg, kidőlt, ág-bogas fatörzsek valóságos szigeteket alkotnak, lassan úsznak az árral és madarak ülnek e szigeteken, őserdei idilleket mutatva. Órákig és órákig megy a hajó, - nem ahogy várnák, emeletes, nagykerekű és két vékonykéményű amerikai hajók a Missi-sipin, de csinos, fehér, magyar hajócskák, az Arad, a Zrínyi, - és a nagy csend uralkodik a folyó fölött és a szigetek füzesein, az elhagyott, rejtett blokkokban, meg a néptelen partokon.

Vég nélküli kiöntések, melyekben a zavartalan nádasélet zsibong váltakozva nagyszerű erdők zúgásával, melyek fehérkérgű fái a tükrös, szivárványos vízben méltósággal bámulják önmagukat. Halakra most kevés ember, de sok sirály vadászik, a kékesszürke ég alatt fehéres rebbenő fellegként libbennek tova, nagy vijjogás közben, mely elvész a végtelen némaságban.

A csendet olykor csak tompa, távoli dörejek szakítják meg, a víz mentén gördülő, hirtelen elhaló hangok, melyek ütéssel fúródnak a puha némaságba... Tejszínű ködök szállnak téli reggeleken, olyan sűrűek, hogy a hajó végét már nem látni, az uszályok, mint fekete, ismeretlen szörnyetegek, lapos háttal nyúlnak el a vízen s az idegek megfeszülnek e vak és rezzenő bizonytalanságban.

Aztán derült téli napokon opálos víz fölött ringottunk, gyenge, szétfolyó napfényben és színjátszó fátylakban eltűnő láthatárok közt, - akár egy álomországban, - és az otromba szerb aknák fölött is, melyek fenyegetően bujkáltak láthatatlan mélységekben...

Csak néhány szomorú, vádló roncs emlékeztet, a Temes monitoron felszakított tornya, mely kormos vörösen emelkedik még a zavaros vízből, egy elgörbült nagy ágyúval lehetetlen helyzetben, valami bántóan torz szituáció a havas földek kopár fák, - egy fekete, fehér, barna és szürke Mednyánszky-háttér előtt.

Aztán néhány ágaskodó és félig elégett slepper látható, meg más hajóromok, a szelíd, szépen úszó építmények erőszakos, váratlanul brutális megrongálása, és végül malmok, istenem, békés, szerény kis vízimalmok, melyek ugyan kinek véthettek, - minthogy gyönge, apró légy eleshet valamely durva óriás rúgásától, - szánalmasan kuporodnak a vízben, féloldalt, csaknem elmerülve, vagy felfordultan lecsúszva a magas partról, lyukas tetővel, égnek álló kerekekkel, szertenyúló gerendákkal, tragikus igénytelenségükben, mint eltaposott gyufaskatulyák...

A partok lakatlanok. Itt-ott egy leégett tanyaház, furcsa, tátongó, füstös résekkel a kopott meszelésű falakon. Egy nádkunyhó, valahol vízmosás szélén, pásztortűzzel és szuronyos katonával s megint csend, áhítatos, halkan és édesen zengő üvegharang, melyben az órák, mint a lepergő, sűrű, sima víz, fénylően, nesztelenül, észrevétlenül tolják egymást... Hirtelen, a lilás téli alkonyatban, akárcsak valami lángszemű fantom, egy másik hajó, szinte mozdulatlanul soha és elvész mint az árnyék...

Aztán meglapulva, beleolvadva a rekettyék szürkészöldjébe, fürge monitor, karcsú és erős, biztos, éber, magabízó. Zöld árboclámpájával, mely hajnalcsillagként ragyog a magányos égen, elmosódó tornyaival, az imbolygó őrszemmel fönt, s lejjebb a kis kerek nyílások, hajóablakok felpirosló világosságával, az árbocok zizegő antennáival, maga a koncentrált kultúra, a boldogabb országban messze bent zsibongó nagyvárosok öntudatos, bizalomkeltő drága darabkája a vizeknek e félelmetes, sötét vadonjában...

Magyar folyókról vannak elnevezve a kedves kis hadihajók, de a Száváé, különös, nincs közötte. Pedig a Száva hajói ők főleg, ez hordja, - tűri őket a hátán, mit tudom én, de úgy siklanak rajta, balra húzódnak, jobbra vigyáznak, bukálnak, villámgyorsan felbukkannak, mint ragadozó halak, - nincs bennük semmi a nagy hadihajók diadalmas büszkeségéből, flották méltóságos, füstzászlós elhúzásából végtelen tengerek magas hullámain, fényes horizontok előtt.

*

Egyszer az Aldunán, gyönyörű nyáridőben találkoztam a Kazánszorosban az egész flottillával. A magas sziklapartok közt ifjú erővel szelték a zöld vizet a csillogó, kemény hajók. Fehérruhás matrózgyerekek integettek át hozzánk, míg a hatalmas folyamat kanyarulatai közt el nem tűnt az egész elragadó látomás. Hogy is lehetett volna akkor háborúra gondolni!

Ellenben képzeletem, a hadihajók után lebegő füstfelhőkkel messze kalandozott és elgyönyörködött azon a szép életen, mely itt telik el a csendes, széles folyók hátán, a fűzes szigetek, a zöld hegyek, a kéklő síkságok között, a zúgó mocsarakban, a festői folyóágakban melyek fölé kél a teli hold.

Néha egy fehér falu, egy másik vidám város, - de legtöbbször nagy, isteni magány, merengő ringás a vizek fölött, csodálatos alkonyatok meseszerű világításánál. A nehéz és határtalan tengerészéletnek e szelídebb formája az édesvízi hajósság után szobám falai közt később fájó nosztalgiát éreztem.

A Száva arculatában eredeti rajzot képeznek e szokatlan hajók és a partmenti városok napos Riviéráján kisebbfajta, de élénk és tarka kikötői élet fejlődik. Hajók jönnek, mennek, felbukkan a kanyarulatokból és sorakozva a part mellé kéményeik és uszályaik seregével. Nyüzsgő rakodás folyik, árubarikádok tornyosulnak a rakpartokon és lézengő semmittevők dőlnek a korláthoz, sütkérezve a déli napon és kéjjel bámulnak a vízre.

 Ott mindig elevenség van, jövés-menés, tárgyak, hírek, szavak és emberek, melyek a távolságokba kapcsolódnak, egzotikus messzeségekbe röpítik a képzeletet a folyó mentén, a hajók útjain, az idegen emberekkel s új arcok, vidám hajósok, elegáns, sötétkék zubbonyos matrózok rajzanak ki a hajókból és a városkák lomha életébe új hullámzást visznek. A nők pedig, boldogan eljönnek a parti sétányra, megfürödnek az idegen szemek friss nehézségében és elméláznak a víz fölött.

Ha pedig, hihetetlenül, fantasztikus nagyságban a teljes, vörös holdkorong kiemelkedik a fekete párába burkolt fűzesekből, az álomba merült partok úszni látszanak a vízen, mely minden izzást, minden szint és ragyogást magába gyűjtve földöntúli anyagnak tűnik, az emberek megborzonganak, enyhe és szorongató varázslatot éreznek, elcsendesedve a természet csodái előtt, amik titkokat és végtelenséget lehelnek. Csak egy halász evez, feketén az aranyezüst folyón, és távoli énekszó hallik, meg kozmikus békazengés, miközben halak, némán és hűvösen, csillogó pikkelyükben haldoklanak...

*

Nem tudom melyik kép igazán a Száváé, mert termékeny szépségekben, és nem tudom van-e Petőfije, ki halhatatlanul megénekelte volna, egy délszláv költő az ő Tiszájukat. Kapkodón válogatok dús palettájából, melyet kifogyhatatlan gazdagságában kínál nekem, éhes szemű s érzékeny jövevénynek.

Van, csak ugyan még sok benne, a magyar alföldi folyók meghitt vonásaiból, de már sok új keveredik arculatába, melyen mintha délszakibb légkör ömlene el s valami, talán kicsit balkáni egzotikum, szóval, mecsetek is tükröződnek vizében a templomtornyok mellett és feszes, meg egyéb furcsa nép is lakik mellette, aztán bizarr hegyek, más fajtájú erdők, más színű hajnalok és talán némi idegen világítás, az atmoszféra prizmájának más sugártörése, melyet inkább érzünk, mint definiálhatunk, szokatlan felhőjárás és ismeretlen, valószínűtlen fátylak a láthatárok előtt, új fényű egek végül, mikbe belédereng gyöngén, nagyon messziről, a horizont mögül, - az üde felmosott, halvány délnyugati égen, fölsejlik a tenger.

Nyárbahajló édes délután csendesen ring a csónak a Száván. Félig vad boszniai bozót, halványzöld bokrok és fák szegélyezik a sima, tükrösen szürke vizet. Imádkozó csend van a folyón, boldog, szótlan életöröm, melyet a messzi dombok virágkék rámája keretez. Ember talán csak az a piroskendős, sárgaszoknyás horvát parasztasszony, ki lilaszín harisnyáiban meztelen térdekkel lépeget a magas gáton.

Ahogy a vízről nézem, csak a felhőtlen, selyemkék ég van mögötte boltozatosan, derülten s alatta a smaragdzöld pázsitos meredek homokpart, miniatűr falaise, mely elvesző messziségbe, regényes kis szakadékokkal és szigetkékkel húzódik, vakító fehéres-sárgán, ahogy a leszálló nap süti.

Dalmát katonák tremoláznak, kesergő-édesen, s kissé zavarosan is, mint a boruk és a lágy ének röpül a Száván, a távolban, azért szárnyára kapva a névtelen, érthetetlen vágyakat, a víz fölött, mely mint olvasztott arany a rajta lebegő indigószínű hegykulisszákkal, vagy néha, mint csiszolt acéltálca, melyen fekete erdők és kékesszürke hegyek állnak, - csaknem mind a tengeren, melyre ezt a nagy egyéniségű folyó olyan gyakran emlékeztet.

Főleg a merészen rajzolt, glóriás hegycsúcsok fölötti káprázatos alkonyatokkal, aztán ragyogó napfények idején az el nem záruló, tág horizontjában a rózsaszín felhőkkel, miközben szivárványos csillámok rezegnek a víz gyöngyös felszínén, és különösen mikor viharszerű szelek járása van és komor, szennyeszöld, fehértajtékú hullámok vetődnek.

Van itt egy öblös, öreg, Jókai-regénybe való sisáki fauszály, melyből magyar kubikusok ama hegyek fejtett kövét hordják partra talicskával és mellette egy lécekből kötözött krajnai tutaj, melynek gazdája ruhástul térdig vízben állva otthon fűrészelt deszkáit árulja, és egy rozoga árbocos is - mennyi vizet láthatott lefolyni a Száván! - kormánya mint egy nagy kapu és szurkos, óriás bordái kitudja milyen ősi tölgyesből valók itt a Száva mentén, kötelekkel és vitorlával, akár egy ion halászbárka. Olykor gőzösök búgnak a csendes levegőbe és vonat, vonat, - dübörög a fehér égre léniázott hídon, a sziget fölött, mely olyan mint egy vízbehullt csokor.

A köteles rokkáját pergeti a parton, kis tutajon pedig a cserző bőrt vakar és asszonyok görnyedten mosnak. Gyerekek horgot hajítanak a vízbe és diadallal rántják ki az ujjnyi halacskát. Szemben a homokzátonyon békésen kolompoló tehenek bizonyos ünnepélyességgel járulnak a vízhez, melyben tükröződnek, mint egy holland festményen.

Az este közeledik. Falevelek halkan remegnek, az égen csodálatos felhő és fényszínjátékok folynak, míg kelet felé hegy és fák és víz tompa akvarelltónusokba öltöznek. Fáradt emberek ülnek ki a füves partra, hallgatagon és gyűrött, szürke katonák hontalanul ődöngenek a víz mellett, melynek csendjét az imént csengő, pattogó magyar nótával verték fel. Valahol kürt szól...

Beláthatatlan e folyó világa, hegyek, erdők, mocsarak, fekete, nagy földek, szigetek, városok, hajók, emberek és irizáló, futó, örök víz, vágyak, fájdalmak, titkok, emlékek, élet, halál és csendesség. Amarra, mondják, pompás tüzes ívben ágyúlövedékek hidalják át a Szávát, magyar földről szerb földre, itt egy bajai matrózfiú beszél, beszél egy formás horvát leányhoz, aki a folyó korlátjaihoz támaszkodva csak nézi, nézi a vizet.

Szlavon-Bródon, 1915. május elején.