Rendkívüli fájdalommal tölt el, olvasván a hírt, ogy a bécsi cukrászdákban megszünt a ütemények elárusítása. A bécsi polgármester felsőbb utasításra elrendelte, hogy a sütemények, torták, és egyéb édességek ne készíttethessenek, mert nem azoknak a nyalánksága fontos, akik megengedhetik maguknak, hogy mignonokon és mokkaszeletjein éljenek, hanem az a fontos, hogy a szegény emberek szája elől így se vonják el a kenyérhez való lisztet.

És mit tetszik gondolni, miért fáj az nekem, hogy a bécsi czukrászdák polczain ezután nem lesz édesség, a tányérok és kések egymás tetején fognak pihenni és az elárusító kisasszonyok nem részesülhetnek azokban a kíméletlen bókokban, amiket fiatal urak suttogtak halkan füleikbe?

Nem ilyesmiért fáj a fejem. Hanem a sors ama kegyetlen művén, hogy elegáns pároknak nem lesz ezután hol délután találkozniok, egészen finom úrnőknek és dusgazdag uriembereknek; mert a kávéház, édes Istenem, ma már szinte csak őrmesternétől lefelé frekventáltatik. S ha most elrántják a czukrászdai párok lába alól a gyékényt, én nem tudom, hogy kevés leleményességükkel milyen helyen fogják ezek ismertségük csipkéjének első lánczszemeit horgolni.