Az olvasztóműhelyben nagy az élénkség, a sürgés-forgás. Éppen hozzáfognak annak a hatalmas acéltömbnek az öntéséhez, amelyből majd egy 15 m. hosszu nehéz hajóágyu csöve készül és a munkások már csak a jelet várják. A művezető mégegyszer végignézi az olvasztókemencéket, ismétli a csoportvezetőknek a pontos utasitásokat, majd odaáll a már előkészitett öntőformához és megadja a jelet, hogy kezdjék az öntést.

Az egyes csoportok közt élénk mozgás támad. A tégelyolvasztók ajtait hirtelen fölrántják, a tégelyeket sajátos formáju villákkal leemelik a rostélyról és a már előzetesen kijelölt munkások párosával lépnek oda, mindegyik pár a neki megjelölt tégelyhez. Óvatosan fölemelik a tégelyt, amelyben buzogva forr az olvasztott acél, s aztán egyenletes lépésekkel megindulnak az öntőforma felé.

Mint a hangyabolyban, olyan nyüzsgés támad az öntőforma körül. De az a sürgés-forgás csak látszatra zürzavaros, mert valójában minden a legnagyobb rendben és pontossággal történik. Minden oldalról jönnek a csoportok a nagy tégelyekkel, melyekben átlag 40-50 kg acél van, s ezt az ujraolvasztás által szinte megnemesedett ércanyagot egymásután üritik bele az öntőforma csatornájába. Most már látnivaló, hogy ez a munka rendszeresen és egybevágóan folyik. A csoportvezetők gondosan ügyelnek arra, hogy egyidejüleg mindig csak bizonyos számu tégelyt üritsenek ki a csatornába és hogy az öntés folyamatában hézag, megállás vagy fönnakadás ne legyen. Mert éppen ettől függ a később készülő ágyucsőnek a jósága, tömörsége és ellentálló képessége.

Ha ugyanis az öntés folyamatossága csak pár percre megszakad is, akkor a már formába öntött acél felületén gyorsan vékony oxidált réteg képződik, s ez meggátolja, hogy az utána öntött acélanyag oly szilárdan egybeforrjon az alatta lévővel, ahogy ez kivánatos. Mert ez a vékony oxidált réteg oka lehet annak, hogy éppen ezen a helyen megtörjön (megrepedjen) a cső, ha nagy nyomás, hirtelen rázkódás éri: ezt a veszedelmet pedig mindenáron kerülni kell. Tudják ezt az öntőmunkások is és éppen ezért ügyelnek kinos pontossággal arra, hogy másodpercnyi pontossággal üritsék ki a tengelyek tartalmát a forma csatornájába.

Ez pedig mohón nyeli az anyagot; a szelelőkön át forró gőzök, lángfelhők törnek föl sustorogva, egyik tucat tégely a másik után ürül ki, a mikor már néhány száz tégely üresen áll hosszu sorban, végre megtelik a forma és kész az öntés. Most beszüntetik a tégelyhordást, eltávolitják a csatornát és megvárják, mig az acéltömeg eléggé megmerevedik a formában. Időről időre megszurkálják vasrudakkal, s mikor ugy látszik, hogy a fehéren izzó acéltömeg már eléggé összeállt, akkor az elektromos erővel hajtott óriási emelődaru nesztelenül az acéltömb fölé hajlik, hogy kiemelje a formából.

A hatalmas acélláncok rácsavarodnak az izzó tuskóra és a daru szinte játszva emeli föl az óriási sulyt, majd átemeli a kolosszális kovácsprés alá. És most kezdődik a nagyszerü munka, amely mintha óriáskovácsok izzasztó munkája lenne. Négy millió kilogramm sullyal csap le a kolosszális pöröly az izzó acéltömbre, döngeti, sajtolja, forgatja és folyton vékonyitja, miközben a salak, mint csodaszép tüzkéve röppen szét a hatalmas acéltömbből. Ezt a kalapácsot nem gőz hajtja, hanem viznyomás, mert a gőz csak hirtelen lökéssel sujtaná le rá a kalapácsot, mig a viznyomás óriási erővel sajtolja is, szinte belenyomja az üvegkeménységü pörölyt a fehéren izzó tömegbe, amely csaknem lágy viaszként enged a rettentő erőnek.

Ami salak öntés közben beleszorult az acéltömbbe, azt most mind kiveri, kisajtolja belőle ez a gigászi pöröly, amely egyuttal nyujtja és tömörebbé is teszi az öntvényt. A vastag, ormótlan acéltuskó egyre karcsubb, hengeresebb és hosszabb lesz, amint a sajtópöröly végig gyurja, kiformálja és kidolgozza belőle a salakot. Eközben a kezdetben fehéren izzó és a belsejében még folyékony acéltömb lassan lehül, teljes vastagságában megmerevedik, s mire a kellő formát és hosszuságot megkapja, már csak sötétvörösen izzik, de egyuttal oly rettentő kemény (üvegkeménységü) is lesz, hogy ebben az állapotában meg se lehetne munkálni. A daru tehát betolja a lágyitóba, amely izzóra fütött kemence és ebben hevitik az acéltömböt addig, mig a keménysége kellőképpen meglágyul.

Az ágyucső kikészitésének ez az első része aránylag rövid idő alatt megtörtént, de annál tovább tart – és éppen ezért sokkal költségesebb is – az ágyucső további kiformálása és megmunkálása. A lágyitott hengert átviszik az esztergályos műhelybe, ott ráfektetik a padra, mire 2-3 kés is neki esik egyszerre és faragja, nyesi, szántja a fölületet, mig végre megkapja a kívánt méreteket és a megfelelő formát, - azzal a különbséggel, hogy a cső még henger, mivel nincsen kifurva. Ez a furás az ágyugyártás egyik legnehezebb és legérdekesebb része. A furó nem likat, hanem gyürüt váj a hengerbe, ennek hossztengelye irányában, ugy hogy a gyürü magja benyomul a gyürübe és – mint hosszu acélrud – egy darabban kerül ki a lyukból, ha ez már a cső egész hosszában meg van furva.

A furással egyidejüleg fognak hozzá az ágyu köpönyegének és az erősitő gyürüknek a készitéséhez is, hogy ezzel is siettessék a munkát. Simára lecsiszolják tehát az ágyucső külső felületét, s éppen oly gonddal csiszolják simára a köpönyeg és az erősitő gyürük belső falait. A gyürüknek és a köpönyegnek az a föladatuk, hogy később, a használat alatt (mikor az ágyut elsütik) átvegyék és kitartsák annak az óriási gáznyomásnak a terhét, melyet a csőben elégő robbanó anyag fejleszt ki. Fontos tehát, hogy mind a köpönyeg, mind pedig a gyürük hajszálnyi pontossággal, szorosan feküdjenek rá az ágyucsőre, de azért ne szoritsák túlságosan, se pedig lazák ne legyenek. Mert ha lazán fekszenek, akkor nem vehetik át az ágyucsőtől a nyomást, ha pedig nagyon szorosak, akkor ez a túlságos feszültség könnyen az ágyucső vagy a gyürük szétpattanását okozhatja.

A legnagyobb gonddal kell tehát, sokszor tizedmilliméter pontossággal, kiszámitani a köpönyeg, a gyürük és az ágyucső külső felületének méreteit, s éppen ezért kell a csiszolást is hajszálfinoman elvégezni, mert az irtózatos gáznyomással – amely 3000 atmoszféráig is fokozódhatik – igazán nem lehet játszani. Nehéz és kényes munka a köpönyeg és gyürük ráhuzása is az ágyucsőre. Mivel a gyürük furatai csak a milliméter bizonyos töredékével nagyobbak, mint az ágyucső átmérője, ez a ráhuzás csak ugy lehetséges, hogy a gyürüket előbb izzóra hevitik. A melegben ugyanis minden test kiterjed, s ekképpen nagyobb lesz a gyürük kalibere is, ugy hogy szép lassan ráhuzhatók és elhelyezhetők az ágyucsövön. Mikor aztán lehülnek, akkor összébb huzódnak és ha a számitás pontos volt, a megfelelő nyomással szoritják az ágyucsövet, melynek ellentálló képességét tehát növelik.

A legfontosabb munka – az ágyucső belsejének csavarmenetü, vonalas kivájása – következik most. Annak megértésére, hogy miért szükségesek és miért oly fontosak ezek a csavarmenetü, vonalas kivájások, tudni kell, hogy a modern ágyugolyók nem gömbölyüek, hanem hengeralakuak és az elülső végük gyengén kupalaku, a hengertestre pedig keresztben két-három rézkarika van erősitve. Már most, a robbanásnál keletkező roppant gáznyomás előretolja a golyót az ágyucsőben: s a golyó – mivel az átmérője kisebb, mint az ágyucső furata (kalibere) – könnyen ki is szaladna az ágyucsőből, de rajta vannak a „vezető” rézkarikák. Ezeknek az átmérője nagyobb, mint az ágyucső kalibere; a golyó tehát csak ugy haladhat végig az ágyucsövön, ha a rézkarikák anyaga benyomul a csavarmenetü vájásokba és ezek furásának az irányában forgatja (vezeti) a golyót. Ezzel kettős célt érnek el.

Könnyen érthető ugyanis, hogy mivel az ágyucső vájásai belemélyednek a vezető rézkarikákba, ezek tökéletesen, légmentesen betöltik az egész furás átmérőjét, ugy hogy föltartóztatják a gázokat, amelyek különben a kisebb átmérőjü golyó mellett kitódulnának az ágyucsőből. Ekképpen, miután a rézkarikák ideálisan tömitik az ágyu robbanóterét, a fejlődő gáznyomásból semmi se vész el és annak egész ereje a golyó kiröpitésére szolgál. Ez az egyik cél; a másik pedig az, hogy a vonások csavarmenetüek lévén, a vezető rézkarikák, amidőn ezekbe belevájódnak, a csavart vonalak menetét követvén, saját tengelye körüli forgásra kényszeritik a golyót.

A golyó tehát, amidőn az ágyu torkát elhagyja, kétféle mozgást, illetőleg sebességet vett föl. Először is egyenes irányu sebességet, az ágyucső hossztengelye irányában, amerre a robbanásból fejlődő gáznyomás röpiti; és másodszor forgó sebességet, a saját tengelye körül, amit a csavarmeneteket követő rézkarikák kényszeritenek rá. Ez a forgó sebesség arra való, hogy a golyó mindig kupos hegyével előre röpüljön és ugy is csapódjék a célba: aminek ismét két előnye van: először is, a hegyes kup kisebb ellentállást kelt a levegőben, amelybe hegyével könnyen befuródik és másodszor, az utja szabályosabb és egyenletesebb, az átütő ereje pedig nagyobb lesz.

Ebből a magyarázatból megérthető, hogy a csavarmenetek – vonalak – vésése szinte hihetetlen preciziót követel. Mert ha a csavarmenetek nem hajszálnyi pontosak, ha akár a vájások mélysége, akár a csavarodásuk görbéje nem szabályos vagy párhuzamos a milliméter századrészéig, akkor már nem tökéletes az ágyu harcértéke. Mert az ilyen ágyucsőből kiröpitett lövedék nem az ágyutengely irányában fog haladni, hanem eltér attól jobb vagy bal, felső vagy alsó irányban aszerint, amilyen irányban a vésett vájások szabálytalanságai fekszenek. Éppen ezért a vájásokat mindig a legügyesebb munkások vésik bele a smirgli-papirossal előzetesen simára csiszolt ágyucsőbe.

A vonásokat, mivel csavarodásuk is van, olyan módon vésik bele az ágyucsőbe, hogy az üvegkeménységü véső, amint az ágyucső hosszában előrehalad, egyszersmind lassu forgást is végez. A gondos munka nagyon hosszadalmas, mert a vonásokat nem egyszerre, hanem egymásután vésik és a távolságot közöttük egy előre elkészített korongon bevésett jelekkel összehasonlitva, folytonosan ellenőrzik. Uj ágyumodelleknél külön próbavéseteket is csinálnak, sőt néha egészen apró modelleket is készitenek, amelyek szerint aztán megfelelő skálával, a hatalmas hajóágyak csavarmeneteit szinte centiméteről centiméterre ellenőrzik.

Ezek az ugynevezett „vont csövü ágyuk” már 1498 óta ismeretesek, de akkor még egyenesek voltak a vonások; 1635-ben bizonyos Rotsipan szabadalmat is kapott Angliában ilyen ágyuk készitésére, a birminghami Cosser pedig 1620-ban már csavarmenetü vontcsöveket is készitett. A berlini arzenálban ma is őriznek egy 13 csavarmenetü vonással furt ágyut, melyen az 1664-es évszám látható bevésve. Ismerték tehát a mai modern ágyu elméletét már közel 400 évvel ezelőtt is, de nagy háboruban és döntő hatással csak Napoleon francia császár használta a vont ágyucsöveket az 1830-iki olasz hadjáratban. Vontcsövü ágyuinak segitségével győzte le akkor Ausztriát, s ettől fogva lett általános ez az ágyutipus tengeren és szárazföldön egyaránt.