A kálvinista paplak az a középpont, amely körül Baksaynak egész szemlélete mozgott. Ide jártak ügyes-bajos dolgaikban azok az alakok, akikből novellái lettek, megfontolt, nagy hivatásuk tudatában élő kurátorok, okoskodó iskolamesterek, civakodó egyháztagok, siránkozó özvegyasszonyféle érdekes alakja. Akárhány közülük mintha az ótestamentumból lépett volna ki, - a magyar kálvinizmusban jobban, elevenebben élnek Mózes és a proféták könyveinek alakjai, talán még mint magukban a zsidókban is.

Valami mély konzervativizmus van ebben a világban, mintha időtlen idők óta ugyanazokon a kérdéseken veszkődnének az emberek és ugyanazt gondolnák ugyanazokról a dolgokról. Baksay nemcsak a maga korabeli kálvinista falut rajzolta meg, hanem a tizenhatodik századbelit is (Patak banya című novellájában) - a kettő csalódásig hasonló egymáshoz, pedig mindig érezni, hogy a negyedfélszáz év előtti falu képe históriailag híven van rajzolva.

A magyar kálvinizmusnak Baksay a reprezentatív írója. Jókai és Arany is kálvinisták voltak, meg is van rajtuk a kálvinizmus erős bélyege, de Baksaynak az egész levegője kálvinistasággal van telítve, Kálvin szellemének azzal a speciális variánsával, amely a magyar falukban fejlődött ki.

Olyan felfogás a világról, amilyet ő szerzett magának, nem szerezhető másutt, mint a kálvinista paplakban, műveltsége a régi kálvinista kollégiumok százados zamatú, konzervatív, de koncentrált tudásán épült fel, a képzelete azokkal a képekkel van tele, amelyekből a magyar kálvinizmus ideológiája tevődik össze.

Csaknem minden novellája egy falusi paplak és templom körül játszik le, a papi alakok szép kis gyűjteményét állította össze az ünnepre járó légátustól kezdve a vén salabakter fóliánsaiba elmerülő grapsa öreg pedig, a diákok, akiknek kollégiumi életéről még Jókai sem rajzolt kedvesebb, igazabb képeket, egész lelkükkel a paplak felé vannak fordulva, amelyet elhagytak és amelybe vissza fognak térni.

S a többi embereknek, tanítóknak, kurátoroknak, parasztoknak is folyton a paplakon a szemük, - a falusi kálvinista emberek egyik legkedvesebb dolga a pap dolgait figyelni és bírálgatni, ha lehet, beléjük is ártani magát.

Ezt a levegőt ismeri, érti Baksay, jobban, mint bárki más. Ismerete, megértése a benne-élésen alapszik, neki magának is ez a levegője. Teljes közösséget érez alakjaival és történeteivel, fölöttük áll szellemi kiválóságánál és írói tehetségénél fogva, mint az apa a gyermekeinek, de úgy is beszél róluk, mint apa a gyermekeiről, kedvét lelve bennük, meghitt szeretettel, szelíd korholással, büszke, tetszelgő ellágyulással, kedveskedő tréfálkozással.

Minden szavukat, minden mozdulatukat érti, mint a magáéit, hiszen ő is ugyanúgy él, mozog és ugyanazon a nyelven beszél. Nagyon reális, életszerű lesz ettől a rajza, az alakjainak megvan a karakterisztikus reliefjük, kilépnek a történetből és megelevenednek. A rajznak realitása dolgában kevesen foghatók hozzá a magyar irodalomban.

Majd minden embere egész valójával előttünk áll, a cselekvésével, szavával, lényének összes gyökereivel, a talajjal együtt, amelyből kinőtt. A történetek levegője pedig, az a láthatatlan, de mindig érezhető valami, ami az egyes alakokat és az egészet egységbe fogja, távlatokba helyezi, organikussá teszi - olyan erős, jellemző, magától értetődő, hogy úgy szívjuk magunkba, mint az igazi levegőt.

A hang is a falusi ember hangja, szélesen, kényelmesen csergedező, nyugodt, kedveskedve enyelgő, csöppet sem sietős, akár az esteli beszélgetés hangja, végzett napi munka után, a paplak lugasában, meghitt körben. Az elbeszélés nem folyik gyorsan, kényelmesen elmaradozik egy-egy részletnél, félrekanyarodik egy ötlet után, meg-megszakad valami közbevetésre, de szívesen követjük, mert kellemes hallgatni, mert sok és eleven képzetet kelt, tele van élettel és optimizmussal.

Baksay a legoptimistább író, neki az emberek mind jók, a rossz embert, ha mégis kell rajzolnia, nem tud vele mit kezdeni, nem bír neki életet adni, túlesik fogalmai körén, - az egész világ berendezésével meg van elégedve, semmi sem esik tőle messzebb, mint a lázadozás, a kételkedés, a kritikai szellem. A világ ilyen, tehát ilyennek kell lennie.

Mindebből természetesen következik, hogy egész felfogása, a világ képének csak igen kis szelvényét foglalja magában. Kicsiny emberek kicsiny történetei, melyeknek csak az ő előadása ad fontosságot, egyszerű átlátszó lelkek kicsiny problémái, melyekben vajmi kevés a komplikáció, az egész egyszerű, kissé egyhangú is, mint maga a falu. Viharos szenvedélyek, mély lelki válságok, összetett lelki jelenségek sohasem fordulnak elő.

Ma már a kálvinista falu élete sem ilyen primitíven egyszerű, a modern élet komplikációi többé-kevésbé oda is behatoltak - a Baksay világa hovatovább a múlté lesz. De erősen meg van rögzítve, mindig meg fogjuk tudni az ő novelláiból, hogyan, milyen életet élt a magyar kálvinistaság a tizenkilencedik század közepe táján.

Egyszer megpróbált Baksay valami szélesebbet, nagyobbat, az egész magyar nemzet sorsát befoglalót. A mohácsi vész Magyarországát akarta megrajzolni, megmutatni azokat az okokat, amelyekért el kellett buknia, az embereket, akik meg akarták menteni vagy bukásába beletaszították, azt az életet, amely a mohácsi sík vérözönébe belefulladt s azt is, amely a romok alól serkedezni kezdett. Hatalmas koncepció, a legnagyobbak egyike a magyar regényirodalomban, de csak koncepció, megcsinálni csak egyes részeiben sikerült.

A Dáma című "történeti körkép"-nek - ő így nevezte el - vannak megragadó lapjai, nagy íróhoz méltók, de az egész inkább csak anyaga egy kitűnő műnek, szervetlen, komponálatlan, nincs formába hozva. A nagy perspektívákkal és a hozzájuk való nagystílű komponálással Baksay nem bírt. Talán későn fogott hozzá, mikor már lankadóban volt ereje.

Öregkora legkedvesebb munkájáról, Homérosz-fordításáról annak idején sokan és sokat vitatkoztak. Szabad-e a Homérosz epikai stíljét transzponálni a magyar epikának Arany János által megállapított stíljébe? A kérdés nyitva áll, mindenki a maga érzése szerint döntheti el.

De, hogy Baksay a problémát úgy, ahogy beállította magának, kitűnően oldotta meg, hogy az ő megmagyarosított Homérosza kitűnően van megmagyarosítva, hogy amit ilyen módon meg lehet menteni Homéroszból, azt meg is mentette hiánytalanul és a magyarosítás stílust jelent nála, nem pedig sallangot, hogy a hang, ha nem is teljesen a Homéroszé, de mindig egységes, természetes, naiv és emberi, - azt nem lehet tagadni.

Még aki a klasszikai formához és a hexaméterhez túlságosan ragaszkodva csak kurózium jelentőséget hajlandó neki tulajdonítani (tudom vannak ilyenek) - annak is el kell ismernie, hogy a Baksay Homérosza a maga nemében érdekes, poétai mű.