Mikor a szekerünk a rossz, homokos uton nagy kinnal a fordulóig ér, s azután egy hirtelen nyekkenéssel valami törik rajta, a megmentőnket egy utszéli kovácsmesterben látjuk, akinek kis házikójáig még elvergődik a szekér, persze üresen, mert mi gyalog megyünk odáig.

Ott a mester a szétment vasalást leszedi a törött rudról, beledobja a tüzbe, s dolgozik lábával a fujtatón, hogy a tüzbe minél több tüzet élesztő oxigént szoritson, azután kiszedi a vasat, üllőre állitja, s összekalapálja a fehéren izzó tömeget. Mi boldogan ülünk a szekéren, amely a vasutig visz bennünket, s a vasuton bejutunk a városba, s jóleső érzéssel gondolunk az utszéli mesterre, aki megmentette a mi szekerünket, s minket a kényelmetlen helyzetből.

A városban megnézünk egy nagy fémfeldolgozó mühelyt, s ott is hegesztés, forrasztás müveletét szemléljük, s ekkor látjuk, hogy mit tud a technikai haladás produkálni azon a téren, ahol az egyik ember kovácsszén és fujtató mellett, tüdőt ölő széngázokban nehéz testi munkával egyesit két különálló vasdarabot, s a másik tiszta levegőjü mühelyben, kényelmes széken ülve forraszt össze gyermek erejét túl nem lépő munkával akármilyen fémet.

Az itt bemutatott kép sárga rézből való tárgyaknak forrasztását mutatja be elektromos uton. Kétféle forrasztás lehetséges. Az egyik, az, amelynél a forrasztandó tárgyak élei metszésben vannak, s az összeillesztés ugy történik, hogy a két darab éle egymással szembe kerül, a másik pedig akként, hogy a forrasztandó tárgyak érintkezései felületei egymást befedik, ennek technikai neve „rálapolás”. Az itt látható képen az egymással szemben lévő, egymást csak élekben érintő fémek forrasztása látható.

A forrasztandó tárgy sárgarézkarika, egy villamos szobalámpa alkotórésze. Az eljárás a következő: A fémkarikát ráhelyezzük egy kinyuló fémcsapra, s ha a forrasztandó hely pontosan meg van állapitva, minden szennytől meg van tisztogatva, rábocsájtjuk a forrasztó korongot. Ez a korong egy emelő segélyével sülyeszthető és emelhető. Sem tüz, sem láng, sem szikra nem látható és mégis összeforr a két vége a sárgarézlemeznek. Ami ezt a csudát véghez viszi, az egy elektromosság.

A képen látja az olvasó, hogy a forrasztókorong mögött elektromos vezeték van, amely a gépbe, s onnan az áramfejlesztő telepbe vezet. Ez a forrasztókorong az elektromos vezeték egyik polusa. Az a csap, amelyen a forrasztandó fémkarika van, az a másik polus. Ha erre a fémcsapra ráhelyezek egy másik fémdarabot, a két fém érintkezése következtében a sárgaréz is éppen ugy vezeti az áramot, mint az alatta levő fémcsap.

Ha most a két polus össze ér, az elektromos áram záródik s a hő, az olvasztó, s e réven a forrasztó meleg fejlődik és hat. Az eljárás már igen régi. Még 1866-ban készitett Benardos egy ivlámpa forrasztó szerkezetet. Ennél az elektromos hőt két összeérő ivlámpaszén adta meg. Ezt az eljárást azután Slavianoff megjavitotta, aki a szenet, azért, mert a forrasztás alkalmával vegyileg szén ment át a fémekbe, s ezek ezáltal porladásokká, ridegekké váltak, vaspálcával helyettesitette.

További javitást végzett dr. Zerenez, aki két olyan áramvezető szenet akként alkalmazott, hogy azok éles szögben, vagy párhuzamosan állottak egymás mellett.
Az elektromosság ellentálló elvén alapszik Thomson elektromos forrasztó eljárása is, amelynek képét itt kapja az olvasó. Ő ugyanis a forrasztási helyen lévő fémrészt egy váltóáramu elektromos körbe kapcsolja, s az itt előálló elektromos ellentállás olyan hőt fejleszt, hogy az egymással összeforrasztandó fémrészek nyomban megolvadva egybeforrnak. Ennél az élforrasztásnál van egy olyan készülékrész is, amely az egybeforrasztandó éleket összefogja, s mindaddig összetartja, míg a forrasztás tart, s míg a fémek megolvad részei ujra meg nem hültek. Ezt az eljárást főleg tömegáruk gyártásnál használják.