Jászai Mari varázsa
Egy tavaszi estén bementünk a Nemzeti Szinházba, ahol Schiller Stuart Mariáját játszották. Csak egy félórát akartunk ott tölteni, valami enyhe szórakozásban, nézni néhány jelenetet, hallgatni a pompás dikciót, átadni magunkat kissé a nagy drámának, melynek széles ívelését, magával sodró erejét, szép páthoszát annyira szeretjük.
Egy félórára mentünk be, de mikor az egész előadást felfokozott, izgatott figyelemben végignéztük és kicsit bódultan kijöttünk az utcára, abban a furcsa hangulatban voltunk, mikor az embernek kedve volna az első idegen sétálóhoz odarohanni s közölni vele a szenzációt, mely érte, s megkérdezni tőle: mit szól ehez?
Helyesebben: Mit szól Jászai Marihoz? Kérem ne mosolyogjanak, nem akarom felfedezni Jászait, akiről egy vélemény és megállapítás van forgalomban, mely egy jelentékeny korszak tragikus színésznői között őt a legelső helyre teszi.
És nem akarom Jászaira ujra emlékeztetni az embereket erre se neki, se nekünk szükségünk nincsen, hiszen elég gyakran játszik és módunkban van őt a Nemzeti Színházban akkor megnézni, amikor akarjuk.
Én csak egész szerényen azt akarom mondani, hogy a mi megállapításaink – ami a színészeket és a művészeket általában illeti – túlságosan stabilak, mindenkinek többé-kevésbé megvan a maga márkája, be van helyezve a köztudatba – és ehhez az elhelyezéshez, vagy mondjuk így – ranghoz, azután hosszú időn át nem igen nyúl sem a kritika, sem a közönség.
Legfeljebb, ha a hanyatlás jelei mutatkoznak, akkor veszik észre, kis elnéző rosszindulattal, hogy valami nincs rendén, - de a fejlődés és haladás iránt – bizonyos határon túl – nincs érzékük az embereknek.
Azt mondani, hogy Jászai Mari fejlődött és haladt, - mosolyra készítené az embereket. Pedig a minapi Stuart előadás után vagyok bátor azt mondani, hogy Jászai fejlődött, - amint minden nagy és igazi művész okvetlen fejlődik és érik a maga művészetében mindaddig, míg fizikai okok ebben meg nem állítják.
Vagy azt hiszik, hogy egy nemes matéria, egy gazdag lélek képes stagnálni? Hogy egy határnál megszűnik az a belső evolució, mely állandóan hullámzásban tartja a lelket, mely folyton nyugtalanul keresi az új utakat, a szebb és jobb kifejezési lehetőséget?
Ez a szünetelés és szomorú megdermedés csak a fél vagy negyed tehetségek sajátsága, akik egész készletüket kiadják a fiatalsággal s nincs többé erejük arra, hogy újra érleljenek s termésük egyre finomabb s nemesebb anyagával ejtsék bámulatba az embereket.
Csak a folyton emelkedők, ezek a nagyszerű nyugtalankodók a kivételes és igazi tehetségek, akik felett nem lehet napirendre térni, újra kell nézni őket és akikről csodálkozással és örömmel kell azután megállapítani, hogy megint haladtak.
A Jászai új Stuart Máriája is ilyen belső érés és fejlődés eredménye. Keressük, hogy mihez hasonlítsuk, s a klasszikus latin írók jutnak az eszünkbe, ami a kifejezés pontosságát, szépségét és nemességét illeti.
Ritkán látni színpadon ennél érettebb, teljesebb, imponálóbb és finomabb alkotást. Mert olyan az egész, mint egy kitűnő szöveg, mint egy hibátlan szobor, mint a legjobb festő chef d’oeuvre-je, mint a jó szónok előadása élete egy szerencsés pillanatában.
Távol a tulzásoktól és még a modorosságtól is, amit oly nehezen vetkőzik le az ember, ( hisz a saját, maga csinálta ruhája) egy példátlan mértéktartás hibátlanságában, egy egészen tiszta művészet biztos hangjain és a kifejezés olyan stádiumában, amikor az ész szerencsésen kormányozni képes már az érzést és amikor az érzés csak olyan helyeken és annyira szárnyal, ahol az épen szükséges, - felemelve az egész alakot egy magaslatra, melyre mindenkinek fel kell nézni, - így játsza ma Jászai a szerencsétlen királynőt, kinek emléke és alakja úgy fog megmaradni ezentúl a képzeletünkben, ahogy ő azt életre idézte.
Hasonlíthatatlan erő és fenség van Jászai királynőjében. Az első felvonás nagyszerű jeleneteire gondolunk, ahol e nő ereje, fensőbbsége és okossága dominál – azután erdei találkozására Erzsébettel, mikor a multjáról beszél, mikor a szenvedései kitörnek, mikor megalázkodik, mikor végzetes gőgje eluralkodik felette s kiegyenesedik, a bosszú és öröm tombolásában, hogy ellenfelét egy pillanatra lesújthatta.
És a búcsú jeleneteire gondolunk, melyeknél plasztikusabbat és szebbet képszerűség szempontjából is keveset lehet színpadon látni. Itt, - e fekete ruhás nők között, királyi brokátjában, legjobban érvényesül Jászai csodálatosan plasztikus mozgása, - ahogy egy nőhöz odahajlik, ahogy elgondolkozva felemelkedik, amint tenyerének sajátságos kifordított mozdulatával egy emberét elutasítja, amint végignéz a világon, melyet elhagyni készül, - mindez a színjátszás legszebb magaslata, ahol szó, mozdulat, megjelenés és bensőség a klasszikus művek nemes vegyítésében olvad össze s felejthetetlen élményt jelent annak, aki látta. Jászai ma, művészete teljességében, legérdekesebb tüneménye a magyar színészetnek.
Lengyel Menyhért.
Legyen Ön az első! Hozzászólás írásához kattintson ide!