Írók a háborúról

1915 | Április

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Anatole France, a francia hadsereg legöregebb önkéntese - akit különben, akárhogy kapálózott, nem vittek el a lövőárokba, csak valami katonai büróba dugtak be, hogy kedvére kiegzercérozhassa magát, de mégis úgy, hogy bele ne haljon - újév napján, Gustave Hervé-hez adresszálva sorait, újabb episztolát küldött a párizsiaknak.

Ebben a levelében az öreg úr már nem haragos, csak lelkes. Újra fölemlegeti ugyan, nem tudni hányadszor, hogy a németek barbárok és képmutatók, akik évig békeszeretetet színleltek, hogy alattomban, észrevétlenül, a háborút készíthessék elő, de már szinte sajnálni kezdi a barbárokat. Mert megállapítja, hogy Franciaország nincs többé veszedelemben, hogy Németország halálos sebet kapott, amelybe okvetetlenül bele fog pusztulni és hogy az ingadozó német kolosszusra már csak egy utolsó, döntő csapást kell mérni, aztán minden rendben lesz.

És ezt akkor állapítja meg, amikor Franciaországnak nyolc département-jában a németek az urak, amikor majdnem egész Belgium a németek kezén van, amikor a németek mélyen benn járnak Orosz-Lengyelországban s amikor a német tengeralattjárók meg a Zeppelinek Anglia partjait bombázzák!

Hagyján, hogy a szociálpolitikai regények írója nincs tisztában azzal, hogy ezt a háborút micsoda és kik kényszerítették rá a világra, az elfogultság sokat megmagyaráz. Hagyján, hogy Anatole France szentül hisz mindent, amit a német barbárságról az orosz zsoldban álló párizsi lapok összehazudtak, ellenben nem akar tudni arról - amin pedig nem egy francia ugyancsak megbotránkozik, például az a Gustave Hervé is, akit Anatole Francenak a levele aposztrofál - hogy t.i. a francia hatóságok micsoda bánásmódban részesítettek nőket, gyerekeket és aggastyánokat, akiknek nem volt más bűnük, csak az, hogy német, osztrák vagy magyar alattvalók.

De hogy Anatole France gyönyörködik abban, amit a francia hadsereg már eddig is el tudott érni! Hogy, akármilyen sikerrel titkolgatja is a francia kormány meg a párizsi sajtó, ami az igazságból egyáltalán eltitkolható, Anatole France ennyire rosszul látja, mi történik körülötte, bár legalább hallhatná, milyen türelmetlenül követeli Pichon, Clémenceau és Vaillant a japán segítséget!

Sokan nem győznek csodálkozni ezen.

Pedig, hogy Anatole France ekkora tévedésbe esett bele, csak azokat lepheti meg, akik nem tudják, hogy ebben a kitűnő íróban milyen könnyen megtéveszthető kritikus rejtőzik. Akik már nem emlékeznek rá, milyen sokáig hirdette Zola minden művészi érték híján való, írni nem tudó, műveletlen, tudatlan, analfabéta disznó, akinek minden sora utálat és hogy mennyire istenítette, milyen nagy embernek és milyen óriási művésznek magasztalta ugyanezt a Zolát, attól fogva, hogy ugyanegy politikai pártra kerültek.

Anatole Francenak az ítéleteit mindig az érzései kormányozták. Most már, úgy látszik, az indulatai formálják. Mert egészen fiatalon egy kicsit öreges, nagyon is bölcs, nagyon is nyugodt, mindent megértő és mindenben kételkedő, a tulajdon impresszióival szemben is bizalmatlan, túlságosan szkeptikus volt, de ebből a hibájából hamarosan kigyógyult és az idő múltával addig fiatalodott, míg hetven éves korára már egy kicsit gyermekessé nőtte ki magát.

A lelki rövidlátásnak más, nem kevésbé meghökkentő példája:

Thomas Mann egy tekintélyes német folyóiratban a francia jellemről elmélkedik. Szerinte: a francia szeretetreméltó, de túlságosan racionalista, hiányzik belőle az intuíció, a misztikumhoz való vonzódás. Ezért nem is harcos. Az volna a hivatása, hogy a világbéke fenntartója legyen. De ellenkezésbe került magamagával és most igen fonák helyzetben van. Nem férfi-nemzet. Nő-nemzet. Hölgy-nemzet. Odaáll a világ elé, zsebkendővel a kezében, síró arccal és panaszkodik: - "Mon Dieu, mit tettek velem?! Nézzétek, erőszakot követtek el rajtam!" Akár csak egy szép, síró asszony.

Mindez egészen komolyan benne volna abban a tanulmányban, amelyet Thomas Mann a Neue Rundschau egyik legutóbbi füzetébe írt. Nem győződhettem meg róla, csakugyan benne van e, még nem kaptam meg a füzetet. De ha Thomas Mann igazán ezt és így mondta, eldicsekedhetik vele, hogy: mióta a háború kitört, német író még nem engedett meg magának olyan gyerekes nyilatkozatot, amilyen az övé.

En chauvinisme tous les peuples se valent ... miért ne lehetne a német is elfogult?! De ez már több, mint elfogultság.

Augusztus eleje óta félmillió francia halt meg a csatamezőn, hadseregüknek a sebesültje pedig annyi, hogy egész Franciaország roppant kórházzá változott át. Német katonák számtalan jelét adták annak, hogy mennyire megbecsülik ezt az ellenségüket ... és az íróasztal mellől azt lehetne világgá kiáltani, hogy a francia nem vitéz, nem férfias, nem harcos, elasszonyosodott népség? ... De hiszen, ha a francia nem volna vitéz katona, akkor már alighanem megvolna a béke, akkor a német hadsereg már végzett volna Nyugaton s azóta a közép-európai hatalmak végeztek volna az orosszal is! ...

Thomas Mann nem tehetségtelen író, ha nem is éppen olyan kiválóság, amilyennek igen szeretnék felfújni a németek, akik nagy írók dolgában ma kissé csehül állnak, meg azok a magyar nyelven beszélő, de németül gondolkodó fiatalemberek, akiknek a számát a német győzelmek persze mindinkább növelni fogják.

Nem tehetségtelen író, de a kicsinyességeket megfigyelő képesség mindenesetre erősebb oldala, mint a kritikus szellem és az erudíció. Minden munkáján látni, hogy sohase feszenghetett benne valami nagyon az ismeretvágy, hogy mindig beérte, szerényen, azzal a kevéssel, amit tud.

Úgy látszik, annak idején nagyon elhanyagolta a világtörténelmet. Mert, ha szorgalmasabban lapozgatta volna valaha egyik vagy másik, a franciák történetét tárgyaló, akár csak kisebb, összefoglaló munkát, akkor ma aligha hangoztatná a mezítlábas, ártatlan kis fiúk bátorságával, hogy a francia: asszonynépség! ... Kedves papájának, valaha régen, alkalmasint igen sűrűn kellett szorongatnia a tanár urak kezét, hogy Tommy átúszhasson az iskolákon, de amit Tommy elmulasztott, Thomas még pótolhatja, ha nem sajnál két márkát egy kis német füzetért, amelynek címe: ťA világtörténelem dióhéjban.Ť

Aki nem próféta a hazájában:

G. B. Shaw már augusztus elején írt Trebitschnek, munkái német fordítójának. Már augusztus elején megírta, milyen szörnyűnek találja, hogy ő és Trebitsch, akik eddig a legjobb barátok voltak, ezentúl ellenségek legyenek! ... és milyen nehéz megértenie, hogy miért legyen ő faséban Németországgal? Ez a levél ugyan csak most, majdnem egy félesztendei késedelemmel érkezett meg Trebitschhez, de azért Trebitsch egy pillanatig se kételkedett G. B. Shaw érzelmeiben. Augusztus első felének egyik szép napján ugyan Trebitsch nem győzte eléggé dörzsölgetni a szemét, hogy vajon jól lát e, amikor azt olvassa G. B. Shaw aláírásával, hogy Anglia nem nyugodhatik addig, amíg össze nem töri a potsdami militarizmust ... de Trebitsch, aki mindenkinél jobban ismeri G. B. Shaw-t, bár kissé lelkendezve, kissé elfogódottan, már ekkor azt dadogta izgatott környezetének: ťVárjuk csak meg a háromórai vonatot! ... Várjuk csak meg a háromórai vonatot! ...Ť És igaza volt, mert a vonat már három óra előtt megérkezett s azóta egymásra, nyakrafőre, szakadatlanul érkeznek vonatok, valamennyien G. B. Shaw-nak a ťnémetbarát Ť cikkeivel. Hogy ťa rémület kezdetben megkábította az angolok gondolkodását, de az angolok most már, észbe kapva, látják, hogy nemcsak a porosz junkerizmus utálatos, hanem az angol junkerizmus is.Ť Hogy Sir Edward Grey junker a fejebúbjától a lábujja hegyéig, Winston Churchill a junker és a jenki keveréke és Lord Curzon a legdölyfösebb junker. Hogy a porosz farkasról meg az angol bárányról szóló mesét így kell helyesbíteni: nemcsak a porosz Machiavelli, hanem az angol sem evangélista. Hogy a Kelet az igaz ellenség. Hogy az antant győzelme esetén Franciaországnak és Oroszországnak első dolga lesz Anglia ellen fordulni. Hogy ha Oroszország még hatalmasabbá válik, meg fogja táncoltatni Angliát azért, mert ez Japánnal szövetkezett. Hogy nem hiába beszélnek ťperfid AlbionŤ-ról, mert az angol államférfi, mint magánember rendkívül kedves és becsületes férfiú, de mint hazafi gonoszabb Borgia Cézárnál ... és így tovább.

Ezek a cikkek ugyan óvatosan elkerülnek minden olyan nyilatkozatot, amelyek az angol cenzort komolyan megharagíthatnák, de azért akadnak derék emberek (Ausztriában többen, mint Németországban, de az amerikai németek közt is), akik örvendezve olvassák a vicc-vadász ír vidám politizálgatását és azt mondogatják egymásnak: ťÍme, így nyilatkozik az, aki tárgyilagosan ítél, de emellett megmarad angol hazafinak!Ť G. B. Shaw pedig bizonyosan még most is meg-megborzong, ahányszor eszébe jut, hogy micsoda örvény felett haladt végig, egy szál deszkán, alvajáróképpen:

- Ha a németek komolyan találták volna venni, amit Potsdamról írtam, amikor az első ijedtség ťmegkábította a gondolkodásomat! ...Ť Micsoda tragikummá vált volna ez rám nézve, aki a színházi tantičme-eken kívül soha semmit se tartottam komoly dolognak!...

Egy kis semleges:

D'Annunzio Párizsban segít a franciáknak, szidni a gonosz németeket. Délután újságírókat fogad, szavalgat nekik, éjjel pedig a most sötét világváros kihalt utcáit járja be, újra meg újra, mert: impressziókat gyűjt, hangulatokat keres, ihletet szerez be, képeket és színeket raktároz el, sebeket fotografál le és jajkiáltásoknak fonográf-lemezeivel gyarapítgatja a kis múzeumát.

Ebben a rettenetes háborúban majdnem mindenki veszít. A szerencsésebbek keveset, mások többet veszítenek. Egyik elveszíti a vagyonát vagy az egzisztenicáját, másik az életét, a két lábát vagy a szemevilágát, a harmadik a gyermekeit. A negyedik is veszít, ha nem is éppen ennyit. Csak a hadsereg számára szállítók nem veszítenek, meg D'Annunzio, az olasz költő, aki most is szerez, gyűjt, keres és talán, bár egyelőre csak impressziókat, az általános nyomorúságból ellesett élethangokat.

Ha majd a háború véget fog érni, a hangulatoknak ez a hiénája gazdagabb lesz, mint a háború előtt volt: a dolgozószobájában a lekodakozott nyomorúság egész kis Präuscher-múzeuma fog rá várakozni, néhány ládányi fájdalom, amelyet a leírógépeltetés után, tizenöt-húsz íves adagokban, azonnal szállítani lehet a szép lelkeknek, ha ugyan akkor még lesznek olyanok, akik három líráért hangulatokat és színeket, képeket és hasonlatokat, szóval meghatottságot rendelnek, a kipróbált cégektől.