A fegyver története az emberiség történetével kezdődik. Az ősembernek az első fegyvere a kő volt, amellyel támadott, védett, amellyel eleséget szerzett. Ezzel törte szét az állatok csontjait, hogy a csontvelőt kiszedje magának.

Mikor már a követ egymáshoz csiszolta, hogy az egyik éles legyen, mikor baltát, lándsafejet csinált a kőből, akkor már csak az anyagon mult, hogy szerszáma és fegyvere legyen. Igy ezután a bronz, majd azután a vas ismerete természetes fejlődéssel alakitotta át a kőbaltát fémfegyverré, lándsává, dárdává, karddá. A kardot valószinüleg az egyiptomiak használták legelőször. A fém ismerete alkotta meg az ijjat, amelynek fortélyos, ismétlő szerkezetét a kinaiak már háromezer esztendővel ismerték. Ősi fegyver a buzogány, amelynek első formája bizonyára a fahusáng s amelyet még az 1419-től 1436-ig terjedő huszita háborukban is láncos ruddal alkalmaztak a küzdő szlávok.

A legősibb vágya az embernek, hogy az ellenséget már messziről megtámadhassa. A legelső ilyen célt szolgáló fegyvere bizonyára a kő volt, amelyet eleinte pusztakézzel, később kézi szerszámmal, majd gépekkel hajitott az ellenségre. A kőhajitógépek első mesterei a főniciaiak voltak, s tőlük tanulta Nagy Sándor is, akinek Demetrius Poliorketes nevű tábornoka Kr. e. 300-ban nagy győzelmeket aratott e gépekkel. A görögök nagy művészettel használták a katapult-okat, s ezen követ, tüzes vasat, égő szurkot, forró olajat és ájulást okozó bűzös dolgokat szórtak az ellenségre. Később az olaszok voltak e gépek nagyszerű kezelői, úgy annyira, hogy a lalerani zsinát 1139-ben megátkozta ezeket a szerszámokat, a melyekről azt állitották, hogy az emberiség gyilkos és megutálandó ellensége. Az olaszok után a németek tudták igen ügyesen használni e gépeket, s régen is épen úgy volt, mint most, hogy az nyerte meg a csatát, akinek jobb és az ellenség által nem ismert fegyvere volt. A lőfegyver már ismeretes volt, s még a XVI. században is használták e hajitógépeket. A távolság, amit ezzel a géppel belőhettek 800 méter volt, amit már elég tekintélyes távolság.

A lőfegyver ismeretével egyszerre más irányt vett a harcászat. A lőpor föltalálása még nem jelentette ugyan a lőfegyver megszületését is, mert hosszu évtizedek multak el a lőpor használatában anélkül, hogy arra gondoltak volna, hogy a lőpor taszitó erejét fegyverekre használják föl. Bányászatban, utak épitésében használták föl a robbantó erőt s még igy is „istentelen” volt az a mennydörgést utánzó dörrenés. Ezt bizonyitja az a monda is, hogy Schwarz Berthold szerzetest, a lőpor európai föltalálóját nyilvánosan megégették „istentelen” találmányáért. A történelem szerint a lőport a kinaiak évszázadokkal előbb ismerték, mint az európaiak. Schwarz Berthold találmányának legelső sikertelensége nem egyedülálló a történelemben. Jusson eszünkbe Fulton Róbert esete. Fölajánlotta a tenger alatt robbanó aknáját Napoleonnak és az angol admirálisoknak. Az angolok azt felelték, hogy a tenger alatt robbanó akna méltatlan, megvetendő és lovagiatlan fegyver. (Bezzeg ma a franciák is, angolok is lovagiasnak találják még a barbár dum-dum lövegek alkalmazását is.)

Schwarz Berthold sorsa s a lőporról táplált általános vélemény magyarázata annak, hogy az első korszak fegyverkovácsai mind titokban dolgoztak, elrejtőzve gyártották emberölő fegyvereiket, s igy személyüket és működésüket is évszázadokon át titokzatosság és rejtélyesség vette körül. A lőfegyver és az ágyu csaknem egyidőben születtek, a XVI. század közepe táján. Az első puska nem volt egyéb mint egy vashenger, a melynek egyik végén helyezték el a golyót, a másik végén a lőport. A lőpor explozió lökte ki a golyót. A gyujtást égő kanóccal végezték. Ezt a fegyvert mindég nagyobbra és nagyobbra készitették, úgy annyira, hogy voltak olyan nagy harci fegyverek is, amelyeket két ember kezelt. Az egyik tartotta, esetleg valami alátámasztó boton, vagy villán fogta, a másik pedig célozva elsütötte égő kanócával a lőport.

Természetes fejlődés vezette az ilyen fegyvert az egyik irányban a legnagyobb tüzcső, az ágyu felé, a másik irányban a kézi fegyver, a puska felé. Nézzük előbb a kézi fegyvert, a puskát. Az első formát fölváltotta az a fok, amikor a cső puskatust kapott, s a gyujtónyilást oldalt helyezték el. Eleinte itt is kézzel tartották a gyujtózsinórt, de hamarosan készítettek egy sárkány, hattyú, vagy egyéb állatfejet ábrázoló koppantót, amelynél a gyujtózsinór az állat szájában volt, s midőn el akarták sütni a fegyvert, meggyujtották a zsinórt, azután céloztak, s a kellő pillanatban leeresztették a lőporra a „kakast”. 1640-ig sok apró, inkább diszt és külső változást jelent módosítást találunk a fegyveren, de ekkor a franciák föltalálták az acél és kova rendszert (Flint. ebből lett a magyaros hangzású elnevezés: flinta.) Kétszáz esztendő telt el ezzel a rendszerrel, amelyet akkora tökéllyel kezeltek már, hogy például Nagy Frigyes porosz király egyik gárdaezrede ezzel a kovás puskával percenkint öt lövést tudott leadni. (A mai fegyver 60 lövést, a gépfegyver 600-at tud lőni.)

1810-ben alkalmazták a németek legelőször a „perkusziós”, magyarul átütő závárzatu fegyvert. (Kakasos zár.) Ez a találmány szorosan összefügg a lőpor, és a robbanó kémikáliákkal, s a föltaláló Forsith skót fegyverkovács 1807-ben készitette az első ilyen modellt. A németek ismerték föl legelőször e találmány jóságát, bár a fegyverek előtöltő mivolta érezhetően mutatta meg a lövések lassúságát, mégis alkalmazták ezt az átütőrendszert, s mint később látni fogjuk, a hátul töltő fegyverföltalálásának sikeres fölhasználása épen abban rejlett, hogy a percussiós závárzat is meg volt már oldva. A mai rendszerü lőfegyver fejlődési pályafutását akkor kezdte meg, amikor a hátultöltő fegyvert föltalálták. Már Napoleon megbízta 1809-ben Pauly párisi fegyverkovácsot, akinek Dreyse is segített, hogy készitsenek neki jó hátultöltő fegyvert. Nem sikerült. Ellenben 1821-ben Dreyse egy tökéletes elöltöltő fegyvert ajánlott a németeknek, a melyet azonban azok nem fogadtak el. 1836-ban végre maguk a németek alkották meg az első hátultöltő modellt, amely az „átütő” závárzattal harminc esztendős kisérlet után olyan formában került ki, hogy azzal 1866-ban az ellenünk viselt háború sorsát a maguk javára tudták eldönteni. Innen kezdve már gyorsléptekkel szalad a fegyver a mai formájáig. – Husz év mulva az egész világon már a hátultöltő ismétlő fegyver van forgalomban. 1886 óta a svájciaknál a Schmidt Rubin rendszerű 12 lövetű, a franciáknál a Lebel rendszerű 18 lövetü, az angoloknál a Lee Metford rendszerű 10 lövetű, a belga, spanyol, chilei, braziliai, szerb és a török hadseregben a Mauser tipusu 5 lövetű, a mi hadseregünkben a németalföldi, az olasz és a román katonaságnál a Mannlicher szerkeztü 5 lövetű, az oroszoknál az 5 lövetű Mossui fegyver, végül a németeknél az ugynevezett „komissions” fegyver van használatban. Ez is öt lövetű. Ezek a modern fegyverek 3,8-4 kilóig terjedő súllyal és 6,5-8 milliméter csőnyilással (kaliber) birnak.

Még itt kell megemlitenünk a pisztoly eredetét, amelyet Zurkinden Miklós svájci fegyverkovács szerkesztett 1584-ben. A fergódobot, az ismétlés okából a XVII. század végén a németek találták föl, s ez a rendszer azután a töltények tökéletesedésével vezetett a mai Browning és Frommer kézi fegyverekig.

Az ágyi, mint már fönnebb említettük az első tűzcső fejlődésének a másik iránya. A puskától úgy vált el, hogy mindig nagyobbra és nagyobbra készitették. Folyton nagyobbodó golyók számára. Az első forma kétségen kívül a mozsár volt. Fémhenger, amelybe alul lőport tettek, fölül beleszoritották a golyót, a lőport alul meggyujtották, s az explozió kidobta a golyót. Csakhamar rájöttek, hogy minél hosszabb a cső, annál könnyebb a célzás, s annál messzebbre visz a lövés, s igy azt is hamar megtudták, hogy a nagytömegü lövegeket csak a mozsár tudja kilőni. Igy csináltak óriási mozsarakat 50-60 centiméter átmérővel, sőt 1832-ben készitettek egy ágyut a flamandok, amelynek kalibere 64 centiméter, a hossza 25,6 méter, a súlya 328 métermázsa. Az ágyut elnevezték a Dulle Greite (Bolond Erzsi)-nek. Ma is megvan Gentben (Belgiumban).

A mozsár és az ágyu közötti különbség ismerete vezette már a XV. században a svájciakat, hogy ugyszólván a mai formáju ágyut alkották meg. A szerkezet nélküli ágyucsőből természetesen gyorstüzelést nem lehetett csinálni, de jellemző a tüzelési időre az 1437-ből származó följegyzés, amely a németeknek Metz vára ostromáról maradt fönn. A krónikás igy ir: „A németek Metz ostrománál meglepetésül ágyut is használtak. (Ép ugy, mint ma Lüttichnél és Namur alatt.) Háromszor is löttek egy nap alatt az ágyufokból, valami büvös erőt használva ehez a gyors munkához”.

A legutóbbi évekig nem igen volt lényeges különbség tábori-, vár- és ostromágyu között. Csak lassankint, a hordozhatóságuk és sulyuk alapján vált szét, bővülve természetesen sok száz féle ágyufajjal. A kaliber eleinte igen nagy volt, de mert a hordképesség ezzel kapcsolatban alig volt ezer méter, Gusztáv Adolf, a svédek nagy eszü uralkodója, korának nagyszerü katonája tudása alapján 24 centiméterben állapitotta meg a legnagyobb hordozható ágyu kaliberét. A tábori ágyui tizenkét centiméteresek voltak. Ezekkel az ágyukkal már 4-5 kilométerre is tudtak lőni. Arra is szabályt tudott felállitani, hogy az ágyucső hossza mindig 22-26 szorosa legyen a csőátmérőnek. 1520-ige az ágyulövegek tömörek voltak. Ez időtől kezdve az ágyulövegek üregesek. Ebbe az üregbe kisebb ágyugolyót tettek, amely lőporral és szegekkel volt megtöltve, ugy hogy a szétzuzódó nagyobb löveg ütődése folytán ez is szét robbant, szerte szórva a sok gyilkos szeget. 1596-ban Halle Sebestyén német tüzér már számitásokat csinált a szétrobbanó lövegek repülési és szétrobbanási idejéről, beirányzásáról. Ez volt az első formája az 1803-ban föltalált kartácsnak, amelynek mestere Schrapnel György angol ezredes volt. A XVI. században csináltak ikerágyukat is, amelyek kettős, lánccal és ruddal összekötött lövegeket löttek ki. A berlini Zeughausban látható egy 64 csövü „orgona” ágyu, jelezvén, hogy a lövések gyorsitását ilyen módon próbálták elérni.

Az ágyu szerkezet kezdetlegessége a XIX. század közepéig maradt meg. Mikor már hátulról kezdték tölteni az ágyut, s a hátsó nyilás lezárása okozott csak nehézséget, az ágyu már fejlettebbnek volt mondható. Mert régen az ágyut is ugy töltötték, hogy elöl bedugták a golyót, s a hátsó rész egy kis nyilásán beöntötték a lőport. Az ágyu feneke egybeöntött, zárt test volt. 1840-ben a svéd származásu báró Worendorff-nak sikerült olyan könyökös závárzatu ágyureteszt, amely szempillantás alatt megváltoztatta a világ összes ágyuit. Az eszmét a német fegyverek hátultöltő formája adta neki, s nagy segitségére volt a lövegek uj formája is. A lőportechnika is fejlődött ezidőben, s ezen a réven rendelkezésre állott a lőporral felszerelt löveg, amely magában foglalta a robbantó és futó alkotórészeket is. Ezen a réven alkotta meg Krupp a mai formáju ágyut a kerektörzsü závárzat rendszerrel, s ez az ágyuszerkezet van kisebb, nagyobb változásokkal ma minden nemzet hadseregénél alkalmazásban.

Évek óta ugy látszott, hogy nem fog lényeges változás előállani az ágyu szerkezetekben. Különböző visszafutó ágyucső rendszer, tölténykidobó závárzat, gyorstüzelést lehetővé tevő rendszer váltakozik és senki sem hitt abban, hogy vetélytársa meglepetéssel fog szolgálhatni valami uj ágyuval. Nos tehát mi és a németek szolgáltunk meglepetéssel a most duló világháboruban. Épen ugy, mint 1437-ben, Metz ostrománál a németek, alig néhány hete ugyancsak a németek szereztek a világnak meglepetést, ezuttal a mi ágyunkkal, a hirnevességet szerzett „negyvenkettes” mozsárágyuval.

Már fönnebb emlitettük, hogy régen tudott dolog, hogy a nagytömegü löveg kilövésére a mozsár alkalmasabb, mint az ágyu. De mert a hordképesség nem elég nagy, kölcsön kell venni a vontcsövü ágyu ilyen tulajdonságát. A mozsár és az ágyu kombinációjából származott a „negyvenkettes”. Szinte ugy látszik, hogy ez a „Kolumbus tojása” meséje. A mozsártól elvettük a nagy löveget, az ágyutól a nagy hordképességet és a kettő összetevésével kész a csodagép. Az ábrákból a következő dolog látható: (Részletes leirás azért sem adható, mert hiszen ez hadititok.) Van egy kis, hordozhatóság nézőpontjából igen egyszerü és aránylag könnyü ágyu, amelynek csőoldalfala hatalmas méretekkel bir oly célból, hogy a nagymennyiségü és óriási feszitöerejü robbanó anyagnak ellentállhasson. A löveget, a negyvenkét centiméter átmérőjü ágyugolyót nem is tudjuk az ágyucsöbe illeszteni, ellenben azt a nyelet, amely a löveg alsó részén van, bele tudjuk szoritani az ágyucsövébe. Az ágyu tehát azt az acélrudat lövi ki, amely a csöben löveg helyett benne van, s ez a kilőtt acélrud viszi magával a nagy ostromlöveget. A legegyszerübb elv, a legegyszerübb kivitel, s a legmeglepőbb hatás.

A célzás épen ugy történik, mint a másik ágyukkal, beállitás, kezelés is ugyanaz, csak a kitüzelés más. Az ágyu robbanó anyaga ugyanis a kitüzelés pillanatában 2,5-3 légköri nyomást okoz, azt pedig az emberi organizmus nem birja el. Ennél a levegő nyomásnál az ember orrán, száján, fülén vér ömlik el, tehát életveszedelmes. Nem is áll az ágyunál a tüzelés pillanatában senkisem. A kitüzelést ugy végzik, hogy a célzás és beállitás után villamos vezetékre kapcsolják a felhuzott závárzatot. Mikor minden készen van, mindenki eltávozik az ágyutól legalább is egy kilométerre, s az ily távol elhelyezett batteriák bekapcsolásával sütik ki a löveget. Földrengés zajával kezdődik és földrengés hatásával végződik a lövés, amelyet Lüttich Namur stb. francia várerődök sorsa élénken tanusit.

Ha majd a történelem megirja ennek a háborunak a lefolyását, jellemzésül a „negyvenkettes” mozsárágyut fogja szerepeltetni, amelynek tervezője egy fiatal német mérnök a Krupp-gyárban, gyakorlati megalkotói a magyar, az osztrák és a német tüzérek. Gyártói a három ország fegyvergyárai. A történelem fogja csak kellően méltányolhatni a „42”-ős mozsár jelentőségét, amely néhány drága lövéssel (50.000 K egy lövés) évszázados kultur hazugságokat döntött porba.

Lüttichnél a németek csak ötször használták a „negyvenkettes”-t s ebből az öt lövésből is csak az ugynevezett „belövés”-t, a találati hely pontos meghatározását szolgálta három; a negyedik és ötödik lövés azután teljes célzási pontossággal talált. Pusztitó erejü lövések voltak ezek, mindegyik más-más erőd ellen volt irányozva. Ezek az erődök, évtizedek hatalmas épitményei egy pillanat alatt romba dőltek, megsemmisültek. Mintha valami borzasztó földrengés döntötte volna romba mind a kettőt. A belgák hamarosan kitüzték a fehér lobogót. Rettenetes hatásu volt a Lovein-eröd ellen intézett támadás, melynek az volt a feladata, hogy egy löportorony négy méternyi vastag falat kellett szétrobbantania a „negyvenekettes”-nek. Ilyesmire ezelőtt még gondolni sem mertek volna a hadvezérek, de a mai technika most csodát mivelt egyetlen ágyugolyó egy pillanat alatt áttörte a hatalmas betonfalat és a másik pillanatban már levegőbe röpült a löportorony az egész eröditménnel együtt. Ilyen retenetes a „negyvenkettes” mozsárágyu hatása. Az eröditményt nyolcszáz belga katona örizte; kettő menekült meg közülök.