Anglia nagyban verbuválja a katonákat, igérettel, szépszóval, szónoklatokkal és könyörgéssel akarják rábirni az angolokat, hogy búcsút mondjanak otthoni kényelmüknek és elmenjenek katonának. De a derék angolok, skótok és irek nem bolondok.

Hogy a fenébe ne,- mondják,- pénzért, olyan kis pénzért nem koczkáztatja az ember az életét. Ahhoz más is kell: lelkesedés, odaadás és szent hite annak, hogy igaz nemzeti ügyről van szó, hogy a haza védelme, a nemzet becsülete az, amiért néhány garasért az életüket dobják oda. De az angolok jól tudják, hogy nem szent és nem nemzeti ügy az, amelynek szolgálatába akarják őket szegődtetni. És nem mennek. Jó angol módra félre csapják a pipájukat és –tisztesség ne essék szólván – köpnek egyet.

Kichener lord meg a többi úr pedig szónokolhat, amíg nékik tetszik. Ötszázezer uj katonát akartak összeszedni az angolok. A békekötés után egy esztendőre teljes lesz ez a szám. Addig nem. S jelentkezni is csak békekötés után fognak.